Kulturális veszteségeink 56.

A szociológusok komoly társadalmi változásnak tekintik, ha módosul ez a toplista, a laikus megfigyelő számára azonban nem mindig mérvadóak e mutatók. A gyilkosságot leszámítva, amely minden társadalomban a legfőbb bűn, általában mindenki maga dönti el, mit tekint komolyabb, és mit enyhébb bűncselekménynek. Ez a „bűnérzékenység” független a jogi kategóriáktól, például vannak, akiket jobban felháborít egy kiscica vízbe fojtása, mint egy ékszerbolt kirablása, mások főben járó bűnnek tekintik a graffitisek ténykedését, de hidegen hagyják őket az autólopások. Ez függ a neveltetéstől, az alaptermészettől, az évek alatt kialakult erkölcsi értékrendtől, az életkörülményektől és sok mástól. A továbbiakban rólam lesz szó, az én személyes érzéseimről.

Mindig sajgó szívvel olvasom az úgynevezett „unokázós” híreket. A rendőrzsargon így hívja azokat a csalókat, akik idős embereket hívnak fel, az unokájuknak vagy más rokonuknak adják ki magukat, hogy így szerezzenek pénzt tőlük.

Közlik, hogy balesetet szenvedtek, vagy összetörték valakinek a kocsiját, és az illető nem hív rendőrt, ha fizet. Továbbfejlesztett változat, amikor hatósági embernek adja ki magát a csaló, és például közli, hogy az unokát mentőhelikopterrel kell elszállítani a baleset helyszínéről, a költségeket viszont ki kell fizetni, méghozzá azonnal. Ennél meredekebb ötletek is működnek, ilyenkor a hozzátartozót kirabolták, adósságba keveredett, elkártyázta a pénzét, vagy egyenesen elrabolták. Az ilyen bűnözőknek színészeket megszégyenítő képességeik vannak: flottul hozzák a drámai hangszínt, és úgy hadarják el a szövegüket, hogy a rémült, idős embereknek idejük sincs gyanút fogni.

Olvasom a hírt, hogy Trencsénben egy 84 éves nőtől 3119 eurót csaltak ki. Azzal hívták fel, hogy az unokaöccse balesetet okozott, és ha szeretné, hogy az ügyet ne bírósági úton rendezzék, utaljon át 3000 eurót. Az idős asszony a postára sietett, hogy kifizesse az „okozott kárt”, a tranzakcióért további 119 eurót kértek tőle. Ezután felhívta az unokaöccsét és megtudta, hogy átverték. Visszasietett a postára, ám a pénzt ekkora már átutalták. „Az ügyben ismeretlen elkövető ellen indult eljárás” – áll a hír végén. Ez az elkövető remélhetőleg nem sokáig lesz ismeretlen, hiszen – szokatlan módon – postán ment neki a pénzt, és annak útját azért le lehet követni. A trükk évek óta működik, a sajtó számtalanszor foglalkozott ilyen esetekkel, a rendőrség külön felvilágosító kampányt indított időseknek. 

De úgy látszik, hiába az igyekezet, mert az első sokk hatására előkapják a párnacihából a megtakarított pénzt, és gondolkodás nélkül átadják annak, aki jelentkezik érte.

A bűnözők alaposan felkészülnek a kiszemelt áldozatból. Tudják a családtag hobbijait, lakhelyét, sőt azt is, hogy milyen gyakran szokott utazni és kik a barátai. Ehhez nem is kell megfigyelniük őt, elég, ha szétnéznek a Facebookon. De gyakran maga az idős áldozat szolgáltat információkkal, amikor mesélni kezd a családjáról a buszmegállóban vagy a temetőben egy barátságos idegennek. Szóval nem könnyű a magányosan élő, emberi kommunikációra kiéhezett öregek lelkében elhinteni a bizalmatlanság magjait, mert eleve nem feltételeznek rosszat a másikról. Szerintem ez a legaljasabb, legundorítóbb módja a csalásnak. Ha módosíthatnám a büntető törvénykönyvet, sokkal szigorúbb büntetést javasolnék az ilyeneknek.