Néhány kérdés Zászlós Gábor vitaindító cikkéhez

Ő ad is valamilyen választ erre a kérdésre: 1. Erős parlamenti képviseletre van szükségünk, amit a most létező pártjaink, jelenlegi helyzetükben és a jövőre tekintve nem képesek garantálni. 2. Ezt az igényt deklarálni kell a politikai pártoknak, amelyek a cél érdekében találjanak megoldást a közös fellépésre. 3. Mivel egyenként erre képtelenek, létre kell hozni egy „Magyar Választási Blokkot”.  Tokár Géza hozzászólásában – a mi viszonyaink között meglepően racionálisan, és a részrehajlás finom szösszeneteit leszámítva szinte semlegesként – ezt azzal módosítja, hogy szerinte három lehetséges forgatókönyvvel számolhatunk: vagy létrejön egy etnikai alapon működő nagykoalíció, vagy szlovák pártokba tagolódnak be a magyarok, vagy pedig politikai képviselet nélkül maradunk. Ő az első variációt tartja kívánatosnak, de kissé szkeptikus a megvalósulást illetően. Nos, én az ő szkepszisét osztom, de kissé más kiindulópontból, és a szkepszisemet kérdésekben fogalmazom meg.

Az aktuálpolitikán kívül álló értelmiségiként ugyanis nem tudom, hogyan lehet akár a „Magyar Választási Blokkot”, akár az etnikai alapon működő „nagykoalíciót” elérni.

A két fő politikai erő, az MKP és a Híd között fennálló mély animozitás ezt szinte lehetetlenné teszi.

Hacsak a két párt meg nem szabadulna azoktól az embereitől és előítéleteitől, amelyek ezt a kölcsönös ellenszenvet – sőt, bizonyos esetekben gyűlöletet – tovább táplálják. De ki hajtaná végre ezt a feladatot? Maguk a pártok? Feladva ezzel arculatukat is? (Zárójelben: nem tudom, hogy az „arculat” kifejezés nem eufemizmus-e az ő esetükben? Hiszen az egyik csak fióküzeme az őt pénzelő nagy magyarországi pártnak, a másik pedig szinte bármilyen kompromisszumot képes vállalni a kormányban maradásért, és olyan képviselői vannak, akik vagy nem képesek értelmezni egy törvényjavaslatot, vagy elszabotálják a törvényhozási feladataikat. A másik két pártról nincs mondanivalóm.) Valaki más oszlatná fel őket, vagy terelné be a közös karámba? De ki vagy kik? Milyen érvekkel lehetne rávenni őket erre? Hiszen mindannyian a szlovákiai magyar közösség érdekeit képviselik és védik – állítják ők.

Itt mindjárt előjönnek a kérdések. Az első az lenne, hogy

melyik az a szlovákiai magyar közösség, amelyet reprezentálnak?

Merthogy mindkét párt más-más, egymástól eltérő közösségre hivatkozik. Ezt csupán azért kérdezem meg, mert ha valamilyen közös fellépés mégis megvalósulna, akkor ez a közös Valami, melyiket fogja megszólítani? Azt, amelyik Trianont hallva rögtön gyászba borul, és a magyar sorsra hivatkozik? Vagy azt, amelyik úgy véli, hogy a három idődimenzió közül talán jobb lenne a jövővel foglalkozni? Vagy azt, amelyik saját, jól felfogott gazdasági érdekeire hivatkozva felépíti a maga kis szlovákiai magyar birodalmát? Esetleg azt, amelyik nem tekint minden nem-magyart ellenségnek, és képes több nyelven kommunikálva kooperálni másokkal?  Netalán azt, amelyik álmodozó módjára értékeket keres a politikai szférában?  Folytassam? Minek. Eddig még egyik szlovákiai magyar párt sem vette azt a fáradságot, hogy megrendeljen és finanszírozzon egy olyan átfogó szociológiai és politológiai felmérést, amelyik nem arra irányulna, hogy érveket hozzon fel saját előre felvázolt elvárásai mellett, hanem arra, hogy reális képet adjon erről a társadalomról. Könnyebb és ideológiailag „tisztább” egy deduktív nemzetképet magunk elé vetíteni, és annak a felerősítéséért kopjafákat állítani, saját kis vándorszínházat alapítani, és nevetségesen patetikus képpel ágálni a ködkép mellett. Nos, politikus uraim és hölgyeim, mutassák már fel nekem a szlovákiai magyar közösséget! Amelyik, persze, létezik, csak valahol egy másik világban, mint amelyben Önök. És más, sokkal tagoltabb és sokszínűbb, mint ahogyan azt Önök elképzelik. 

 A következő kérdés:

Hogyan fogják megszólítani a feltételezett választóikat?

Az MKP egy nagy generális pardonnal megbocsátja a liberalizmust? Azt, amelyiket az ördögtől valónak tart? A Híd belép a nagy nemzeti koalícióba, amelyik kizárólag etnikai alapon fog politizálni? Netalántán a farizeusokat utánozva, a mellüket döngetve mindkét pártunk bevallja eddigi hibáit? Bocsánatért fognak esedezni, vagy tovább támadnak mindenkit, aki esetleg kiszorul ebből a nagykoalícióból? Talán még pontos jövőképpel is előrukkolnak? Talán még azt is megkérdezném, hogy „mi lesz a belgákkal”? Mivelhogy egyik pártunk sem nyilvánított ki túlzott empátiát a másként gondolkodókkal szemben. A független nézetet megfogalmazó értelmiségire pedig „Apage Satanas”-t kiáltanak. 

A harmadik kérdésem:

Melyek a feltételezett szlovákiai magyar közösség érdekei?

Ezeket készen találták, vagy menet közben identifikálták és fogalmazták meg? Kik az arra hivatottak, hogy ezeket az érdekeket megfogalmazzák? Az elhivatottak egyben kiválasztottak is? Az érdekekhez értékek is kapcsolódnak? Milyen értékek? Mindenáron politikai érdekekről és értékekről kell beszélnünk? Mi lenne, ha egyszer már végre politikai és ideológiai (apropó: vannak még ilyenek?) előítéletek nélkül megpróbálnánk azonosítani azokat az értékeket, amelyek révén konszenzusra juthatnánk, és amelyeknek a teljesítését meg is követelhetnénk a politikusainktól? Sokat kérdezek? Mégpedig olyanokat, amelyek a mindennapi politikai gyakorlat szempontjából irrelevánsak, mert nem válthatók be az „ezt is mi csináltuk meg értetek” aprópénzére?

Nos, akkor áttérek egy konkrét példára, amelyikből talán választ kaphat az olvasó arra a kérdésére, mit dohogok én itt, és miért van ez a végtelen kételkedés minden dilemmámban. A kilencvenes évek derekán többen létrehoztuk a Szlovákiai Magyar Értelmiségi Fórumot. (A magamra vonatkoztatható többes szám abból fakad, hogy az egyik szóvivője voltam ennek a fórumnak, Miklósi Péterrel és Grendel Lajossal.) Az általános cél mellett – hogy létrejöjjön valamiféle párbeszéd az értelmiségiek és a politikusok között – a közvetlen feladat az volt, hogy közreműködjünk a Mečiar-rezsim leváltásában. Sok akciónk volt. Az egyik legemlékezetesebb Zsolnán, Ján Slota pártvezér városában. Ott is kiderült, hogy amikor racionális érveket használ a magyar és a szlovák, akkor viszonylag könnyű megtalálni a közös érdekeket és értékeket. A választás után Mečiar távozott, vagyis, mondhatom, mi is sikeresek voltunk. De az általános célt sem akkor, sem később nem sikerült elérnünk: hogy a politikusaink komolyan vegyék az értelmiségiek véleményét. Az akkor már egységes magyar párt megfeledkezett arról, hogy sikerében közreműködtünk, és amikor volt más véleményünk is, mint a Párté (így: határozott névelővel és nagy kezdőbetűvel), feleslegessé váltunk, és kisakkoztak bennünket a szlovákiai magyar közéletből. Valójában a Szlovákiai Magyarok Kerekasztalának sorsa sem más. Rá is érvényes Kundera regénycíme: A lét elviselhetetlen könnyűsége.

A szkepszisem tehát abból fakad, hogy – sejtésem szerint – a két párt meg fogja találni azt a módot, amelynek segítségével meghosszabbítja saját agóniáját, de abban nem lesz semmi köszönet a „szlovákiai magyar közösség” számára. Azért nem lesz, mert a fentebb leírt kérdésekre nem fognak válaszokat keresni. Egyébként nem is kellene azt tenniük. Elég lenne, ha végre valóban meghallgatnák a politikán kívüliek véleményét. De ha eddig nem tették, ezután miért tennék?

Mészáros András