Elhasznált politikusok, rossz alternatívák

Zászlós Gábor vitaindító írása felteszi a kérdést, vajon akarnak-e erős képviseletet maguk a választók. A válaszhoz aligha kell felmérés, hiszen gyakorlatilag konszenzusnak vehetjük, hogy igen. Az erős képviselet alapjában véve jó dolog. A probléma a személyi kérdéseknél jelentkezik, arról ugyanis már jóval megosztottabb a vélemény, hogy kinek van helye az egységes érdekképviseletben, ki vezetheti az összefogást, vagy ki szorul háttérbe. Szlovákiai magyar vonalon mindössze 1998 és 2007 között, a kommunizmus bukása óta eltelt időszak alig harmadában akadt példa szervezett összefogásra, az is a mečiari választójogi korlátozásoknak köszönhetően jött össze, és jól ismert személyes, valamint gazdasági jellegű konfliktusokon bukott meg. Újabban pedig hiába küszködik nehézségekkel az MKP és a Híd is, az alapvető személyi és ideológiai kérdések miatt egyáltalán nem biztos, hogy a két párt első körben egymással akar egyezkedni, a két párt saját racionális céljai felülmúlják a közérdekű célokat. Tíz év alatt a téma csak akkor jött elő, amikor valamelyik félnek a saját, rövid távú politikai céljai miatt érdekében állt a szövetségkötés. Eközben borítékolni lehet, hogy a két párt csökkenő támogatottsága nem fordul meg könnyen, és a külön utakon való politizálás egyre eredménytelenebb, a felvidéki magyarok választókedve és etnikai pártokra való szavazni hajlandósága évről évre csökken. Ez nem egyszerű tünet, hanem a szlovákiai politikai rendszerből fakadó korlátozott közösségi mozgástér mellékterméke.

Nem működik a teljes csere

Az utóbbi időben több olyan cikket is olvastam, melyek szembeállították az „öntudatos” szlovák közösséget és a passzivitásba süllyedő magyart. Vajon miért képesek a szlovák pártok látszólag jobban lefedni a közigényt, és megszólítani saját választóikat, a magyar közösséget képviselni szándékozó erők pedig nem? Azért, mert a szlovák közegben működik a jó demokrácia egyik alapvető feltétele, a magyarban pedig nem: méghozzá az alkalmatlan politikusok fokozatos lecserélődése, és az új arcok megjelenése a rendszerben. Ha valaki csalódott a politikai felhozatalban Szlovákiában, minden további nélkül új pártot és mozgalmat alapíthat. Sűrűn meg is történik: mind ez ideig az összes szlovákiai parlamenti választáson fel is tűnt egy-egy új, reménykeltő ígéretekkel nem spóroló párt, vezesse azt Rudolf Schuster, Robert Fico, Richard Sulík, Igor Matovič, Boris Kollár vagy Marian Kotleba. Andrej Kiska és a Progresszív Szlovákia pedig a következők lesznek a sorban. A jól teljesítő pártok maradnak, a rosszul teljesítők pedig meggyengülnek, vagy eltűnnek a süllyesztőben.

Feltehetjük a kérdést, hogy mégis hol vannak az erős magyar kezdeményezések. A természetes cserélődés nemzetiségi vonalon egyszerű matematikai okokból nem működik. Az ország lakosságának tíz százalékát kitevő közösség már két egymással versengő pártot sem bír el, egy teljesen új formációnak pedig a sikerhez a nulláról indulva, versenyhelyzetben meg kéne szólítania az aktív felvidéki magyar választók több mint felét. Ez lehetetlen küldetés. A 2010-es Híd kivételként szlovák szavazókkal pótolta a hiányt, azóta pedig, ha csak a magyar választókra támaszkodhatna, legalább egy ciklussal korábban kiesett volna a parlamentből. Alapvető személyi változásokra nincs indíttatás egy ilyen környezetben, vagy ha igen, az a kudarcokból építkezik. A versenyhiány miatt így jött létre egy egyre inkább magába forduló és a valós igényekre nem reagáló, megkövesedett és megújulni képtelen magyar politikai elit, miközben a választók egyre kevésbé látják értelmét az elhasználódó pártok és politikai brandek támogatásának. Mivel azonban ugyanezek a választók a szlovák pártokra még mindig nem hajlandók szavazni, a jelenség a politikai passzivitásban csúcsosodik ki.

Egy elképzelt teljes magyar elitváltás szinte biztosan versennyel járna. Ebből következik, hogy a politikában csalódottak álomforgatókönyve, a hagyományos magyar pártok ledarálása, megszűnése és a romjaikon való újjáépülés egy délibáb, mindössze akkor működne, ha hirtelen senkinek nem lenne kedve politizálni a hatalmát vesztő régi gárdából, ez pedig elképzelhetetlen.

Miután újraindítani nem lehet a szlovákiai magyar politikát, abból kell gazdálkodni, ami van. Az pedig nem sok, hiszen a Híd és az MKP is kiüresedik, válsággal küzd. A Híd fő problémája, hogy az erkölcsileg vállalhatatlan koalíciókötés után a szlovák szavazói nagy részét elveszítette, Bugár Béla végleg elhasználódott, a párt pedig mindennek a tetejébe elfelejtett jól kommunikálni, holott a magyarázkodás mindig az erősségei közé tartozott. Az MKP eközben csendesen, kimondatlanul, de érezhetően feladta még a reményét is annak, hogy saját magától képes átlépni az ötszázalékos küszöböt, helyette pótmegoldásokban gondolkodik – amelyeknek a sikere teljesen a külső tényezőktől, jelen esetben a szlovák politikusoktól függ. Kudarcot vallani látszik az eredményekre alapozás (Híd) és a teljes társadalmi összefogás (MKP) üzenete is, nem működnek a bevált politikai receptek.

Három lehetőség

A helyzetből pusztán a gyakorlati kimeneteket számba véve három kiút kínálkozik. Egy magyar–magyar nagykoalícióval újjá lehetne éleszteni az etnikai alapokon való egységes politizálást. Elképzelhető az is, hogy megegyezés híján a szervezett magyar érdekérvényesítésnek vége és a kisebbségi politika végképp elukránosodik, a jövőben szlovákiai pártok magyar tagozatai vitatkoznak majd arról, mit lehet elérni kisebbségi vonalon és mit nem. És persze az is előfordulhat, hogy legalább négy évre a politikai képviselet minden formájától elbúcsúzhatunk. Így maradna a parlamenten kívüli lét, aztán vagy létrejön egy ígéretes kezdeményezés, vagy új dimenziókat kap a közösségi leépülés.

A nagykoalíció, esetleg irányított egyesülés mellett több gyakorlati érv is szól, amit akár közösségi jelentőségűnek is tekinthetünk. Évek óta először állt be olyan állapot, mely szerint mind a két párt gyenge, így nem alá- és fölérendeltségi alapon tudnak csak megegyezni egy esetleges együttműködésről, a helyzet folyományaként pedig akár kölcsönösen is jelentkezhet a konzultációra való kényszer. Különösen akkor, ha kiderül, még az európai parlamenti választásra sem elég a törzsszavazók bázisa, és a félmilliós magyar közösség hirtelen Brüsszelen kívül találja magát. Egy összmagyar politikai formáció a bizonytalansággal szemben újabb évtizedekre tudná bebetonozni magát a szlovákiai politikába, az érdekszövetség miatt a kritikai hangok is elhalkulnának, az együttműködés komoly erkölcsi tőkével indulna, miközben számbelileg is több magyar képviselő lehetne a parlamentben, mint most. Az együttműködés ugyanakkor nem csodaszer, őszintének és rendszerszintűnek kell lennie, máskülönben magyarázhatatlanná válik a nyilvánosság előtt. A korábban a közösködés elutasítására véres kardként körbehordozott komáromi Híd–MKP koalíció kudarca két dologra mutatott rá. Egyrészt a hitelesebb versenytársak jelenlétében az egyértelmű érdekszövetségeket akár el is lehet felejteni, másrészt az őszinte együttműködéshez idő kell és bizonyítékok, nem lehet az egy hirtelen, éles váltás eredménye, mert a biankó jó szándékot senki sem hiszi el.

A magyar nagykoalíció alternatívájaként minden bizonnyal felmerül, hogy a magyar képviselők csoportjai a tárgyalás helyett a szlovák pártokba tagozódnak be. Az esetleges MKP–Egyszerű Emberek koalíció a gyakorlatban inkább Matovičék listáján való szereplésként értelmezhető, reálisan a Magyar Fórumnak sincs esélye önmagában indulni, de akár a Híd négy és fél százaléka is becsatolható bármilyen pártkoalícióba. A jelenlegi bizonytalan helyzetben több szlovák párt is tárt karokkal várna magyar képviselőket, hiszen ezzel saját politikai pozícióikat is erősíthetik, miközben önmagukban nincs erejük és hitelük ahhoz, hogy hatékonyan szólítsák meg a magyar választókat. Kérdéses ugyanakkor, a betagolódás valójában mennyire hatékony módja az érdekérvényesítésnek. Hiszen korlátozza a lehetőségeket a választási kampányban, magyar vonzatú témákban pedig akár frakción vagy párton belül is a kompromisszumok kompromisszumainak meghozatalára buzdít. Nagy fogadókészség a magyar közösségnek kedvező intézkedésekre szlovák szinten nincs, egy a jelenleginél is kisebb magyar képviselői csoportnak minimális a zsarolási potenciálja (ezen a ponton érdemes megjegyezni, hogy most épp nyolc plusz egy magyar képviselő ül a parlamentben, holott volt ez a szám húsz is).

Ha a pártok nem változtatnak a jelenlegi álláspontjukon, vagy a terveik kútba esnek, elképzelhető az is, hogy ideiglenesen megszűnik a magyar parlamenti érdekképviselet. Ez komoly kritika lenne a magyar közösség, valamint az elit politikai-taktikai érzékére nézve, és alapvetően korlátozná az érdekérvényesítési lehetőségeket, cserébe átrendezné a politikai erőviszonyokat – de nem járna feltétlenül mind a két párt elmúlásával. Parlamenten kívül ugyanis az MKP túlélési esélyei a magyarországi alternatív csatornák miatt sokkal jobbak, mint a Hídéi. Visszakanyarodva a cikk elején feszegetett problémákhoz a két párt közül az egyik leépülése messze nem oldja meg az érdekképviseleti problémákat, hiszen a régi politikai elit maradványai továbbra is versenyeznének az új érdekképviselettel – értsünk ezen bármit.

Végül, de nem utolsósorban:  melyik a cikk szerzője szerint a legkívánatosabb verzió a három kimenet közül? A társadalmi érdeket szem előtt tartva valószínűleg egy jól működő magyar nagykoalíció, de megint annál a problémánál lyukadunk ki, hogy ki vállalhat részt egy ilyen együttműködésben és ki nem. A gyakorlatban a pártok a saját logikájuk szerint sem feltétlenül az egyesülésre törekednek majd, így rövidtávon inkább a verseny kiéleződésére kell felkészülni, miközben egyre többen szavaznak majd lábbal. Ezt a folyamatot legfeljebb egy össztársadalmi méreteket öltő nyomást tudná megfordítani, viszont hasonlóra hosszú ideje nem volt példa. A végső szót a politikai elitünk hozza meg, ahogy a számonkérés is őket érinti majd.