Amikor Ajna lányom kitalálta, hogy jelentkezni szeretne a Virtuózokba, először megpróbáltam nagyon finoman lebeszélni. Féltem kicsit ettől az egésztől, a nagy nyilvánosságtól, a „show”-tól. Nem tudtam megítélni, milyen hatással lesz rá mindez.

Egy televíziós beszélgetésben pár hónapja azt a kérdést kaptam, milyen szlovák tankönyvet kellene írni a szlovákiai magyar gyerekek számára, hogy minél jobban meg tudjanak tanulni szlovákul. Azt válaszoltam, hogy e tekintetben nem érzem magam kompetensnek, de tudtommal van egy fiatal és lelkes nyelvtanár, aki már írt alternatív tankönyvet...

Nyár végén elvállaltam egy könyvfordítást. Történelmi téma. Tudtam, hogy nagy kihívás lesz, de úgy éreztem, megérdemlem végre, hogy valami komolyabb „intellektuális” munkát is végezzek.

A Zsolnán élő Marosz Diána már a tíz évvel ezelőtti népszámlálás idején is tudatos döntést hozott a gyermekei nemzetiségét illetően.

Csöng a telefonom. – Pósa Lajos vagyok – mondja egy friss, fiatalos férfihang. – Matektanár. Láttam a lányát a Virtuózokban, és az arca alapján úgy tűnt, matematikából is tehetséges. Régi álmom, hogy olyan gyerekekkel foglalkozzak, akik valamilyen más területen kiemelkedőek. Nem lenne kedve egyszer eljönni hozzám?

A temetés a kivételek közé tartozik. Hajnalban indulunk, messze van Sárospatak. A határőr még az igazolványunkat sem kéri, elég neki annyit mondani, hogy temetésre megyünk.

Egész héten esik. Nyirkos, vacak idő. Mindennap reménykedve nézem a hétvégi előrejelzést, de hiába. Pedig érzem a csontjaimban, hogy most vagy soha. Ez az utolsó olyan hétvége, amikor még ki lehet mozdulni otthonról. Október közepe van. A járványhírek egyre aggasztóbbak.

Tököl különleges hely. Többek között azért, mert ott lakik Márk, akit még egyetemista koromból ismerek.

4. rész

Különös vidék. A girbegurba völgyekben hosszú, végenincs falvak, a meredek hegyoldalakon szeszélyes összevisszaságban odapetyegtetett házak, ameddig a szem ellát. Egészen magasan is. Irtványtanyák. Kiszuca, Szlovákia északnyugati csücske.

A Zsolnaerdődön élő Marosz családot nem kell olvasóinknak bemutatnunk: Diána jegyzeteit rendszeresen olvashatják lapunkban, férje, Ján a közlekedésügyi minisztérium államtitkára lett (lapzártakor érkezett a hír, hogy a sme rodinás minisztere le is váltotta, így most Igor Matovič tanácsadója). Többször is írtunk már róluk, főleg annak kapcsán, hogy a budapesti származású Diána csodálatraméltó akaraterővel és kitartással a teljesen szlovák környezetben meg tudta tanítani a gyermekeit – sőt, mostanra a férjét is! – magyarul. Ma Sebestyén már a középiskolai felvételi, Ajna ígéretes zenészi pálya előtt áll, az ötéves Cilike pedig óvodás.

A próbán ülök. A lányom életében először játszik zenekarral. Nem tudom, ki izgul jobban, én vagy ő. A második tétellel kezdünk, mondja a karmester. A vonók felemelkednek, előjáték, majd belép Ajna. Karcsú, légies hang a vonósok fölött. Nekem meg könnyes lesz a szemem rögtön. Ilyen lehet a mennyország – gondolom magamban. Amikor már nem tükör által homályosan, hanem színről színre lát, vagyis hall az ember. Hét év zongorakíséretes, iskolás koncertjei után ez a hangzás valami egészen rendkívüli.

Tele van a tornaterem. Dugig. Anyukámmal és a négyéves Cilivel leghátul találunk helyet, egy falhoz tolt padon. Ennek megvan az az előnye, hogy Cili fel tud állni a padra, és így legalább lát is valamit. Képes százhúsz percig állni és végignézni az előadást. A helyszín – Deák Diák Általános Iskola, Budapest, Józsefváros. A darab – Kodály: Háry János. A szereplők – diákok és tanárok. Összesen talán ötvenen-hatvanan. Énekesek, táncosok, kóristák, kicsik és nagyok. A zenekarban pedig a mi Ajnánk furulyázik. Erre a jeles alkalomra kikértük a zsolnai iskolából.

Közeledett a százéves évforduló. Még a csapból is Csehszlovákia megalakulása folyt. – Diána, együttérzek veletek, magyarokkal. Biztos nagyon nehéz lehet nektek most, hogy mindenki ünnepel – fordult hozzám az egyik kóruspróba végén Rasťo. Írtam már róla egyszer régebben, ő az a bizonyos „nacionalistából lett magyarbarát”.