4. rész

Különös vidék. A girbegurba völgyekben hosszú, végenincs falvak, a meredek hegyoldalakon szeszélyes összevisszaságban odapetyegtetett házak, ameddig a szem ellát. Egészen magasan is. Irtványtanyák. Kiszuca, Szlovákia északnyugati csücske.

A Zsolnaerdődön élő Marosz családot nem kell olvasóinknak bemutatnunk: Diána jegyzeteit rendszeresen olvashatják lapunkban, férje, Ján a közlekedésügyi minisztérium államtitkára lett (lapzártakor érkezett a hír, hogy a sme rodinás minisztere le is váltotta, így most Igor Matovič tanácsadója). Többször is írtunk már róluk, főleg annak kapcsán, hogy a budapesti származású Diána csodálatraméltó akaraterővel és kitartással a teljesen szlovák környezetben meg tudta tanítani a gyermekeit – sőt, mostanra a férjét is! – magyarul. Ma Sebestyén már a középiskolai felvételi, Ajna ígéretes zenészi pálya előtt áll, az ötéves Cilike pedig óvodás.

A próbán ülök. A lányom életében először játszik zenekarral. Nem tudom, ki izgul jobban, én vagy ő. A második tétellel kezdünk, mondja a karmester. A vonók felemelkednek, előjáték, majd belép Ajna. Karcsú, légies hang a vonósok fölött. Nekem meg könnyes lesz a szemem rögtön. Ilyen lehet a mennyország – gondolom magamban. Amikor már nem tükör által homályosan, hanem színről színre lát, vagyis hall az ember. Hét év zongorakíséretes, iskolás koncertjei után ez a hangzás valami egészen rendkívüli.

Tele van a tornaterem. Dugig. Anyukámmal és a négyéves Cilivel leghátul találunk helyet, egy falhoz tolt padon. Ennek megvan az az előnye, hogy Cili fel tud állni a padra, és így legalább lát is valamit. Képes százhúsz percig állni és végignézni az előadást. A helyszín – Deák Diák Általános Iskola, Budapest, Józsefváros. A darab – Kodály: Háry János. A szereplők – diákok és tanárok. Összesen talán ötvenen-hatvanan. Énekesek, táncosok, kóristák, kicsik és nagyok. A zenekarban pedig a mi Ajnánk furulyázik. Erre a jeles alkalomra kikértük a zsolnai iskolából.

Közeledett a százéves évforduló. Még a csapból is Csehszlovákia megalakulása folyt. – Diána, együttérzek veletek, magyarokkal. Biztos nagyon nehéz lehet nektek most, hogy mindenki ünnepel – fordult hozzám az egyik kóruspróba végén Rasťo. Írtam már róla egyszer régebben, ő az a bizonyos „nacionalistából lett magyarbarát”.

Mi, magyarok és szlovákok egyaránt szeretjük kisajátítani – légből kapott vagy valós érvek alapján – múltunk nagy alakjait. Néhány éve, amikor éppen a zsolnai egyetem hallgatója voltam, az egyik szemináriumon parázs vita robbant ki. Egy évfolyamtársam azzal jött be az órára, hogy Liszt Ferenc valójában szlováknak vallotta magát.

Huszonvalahány éve jártam először az Áprily Lajos-emlékházban Parajdon, osztálykiránduláson. Negyedikes gimnazista voltam. Akkor még nem nagyon ismertem Áprily költészetét, de a házat bemutató bácsi annyira szuggesztíven beszélt, s olyan gyönyörűen szavalta a Halálpatak című verset, hogy azóta Áprily a kedvenc költőim közé tartozik.

Tizenöt éve vagyunk házasok. Ennek örömére elhatároztuk, hogy megmásszuk a Nagyszalóki-csúcsot. Csak mi ketten. A szálláson fiatal recepciós lány fogad. Lenyűgöző tájszólásban beszél. „Lándoki vagyok” – mondja. „Lándoki?! Ott énekeltünk a kórusunkkal kilenc évvel ezelőtt!

Képeslapként postán feladható fekete-fehér fénykép. Harmincas házaspár az utcán: elegáns hölgy, fején tollas kalappal, testhez simuló, finom díszítésű ruhája kiemeli karcsúságát, csinos lábán nejlonharisnya, kezében divatos kistáska.

Csejte várába beköltöztek az űrlények! Vezérük a vérszomjas Báthori Erzsébet, a csejtei űrnő, akinek félelmetes szelleme ott kísért a titokzatos mélységek felett. Földalatti vasúttal közelítik meg a várat, egyikük pedig egyenesen fojtogatásra buzdít!

Sohasem jártam még az Erdőháton. Ezt a szlovák–morva határrégiót mindeddig főleg különleges nyelvjárása révén tartottam számon. Emlékszem, az egyetemi műfordítás-szemináriumon egyszer erdőháti tájszólásban írt novellát kellett magyarra fordítanunk. Az volt ám a jó mulatság!

Sebi fiammal történelmi olimpiára készülünk. Nagy örömömre továbbjutott az iskolaiból a járási fordulóba. A téma: Nagymorávia és a középkori Magyarország. A felkészülést kettőnk közül alighanem én élvezem jobban.

Néhány hónappal ezelőtt felhívott egy választékos modorú úriember. Szeretne jelentkezni a kórusomba. Megörültem neki, mert jó férfihangokból mindig hiány van. Az első próbán egy rózsával jelent meg. Hamar kiderült, hogy gyönyörű, erős hangja van, és nagyon gyorsan tanul.