Marosz Diána - Máshol

Ez itt egy picike őrségi falu, valahol a világ (vagy legalábbis az ország) végén. A házak kis csoportokban elpötyögtetve a domboldalban. Rögtön a kiszucai irtványfalvak jutnak eszembe, ott, a szlovák hegyek között láttam hasonló településszerkezetet. Festői látvány. Hajdan határvédők laktak ezen a vidéken.

Egy nagyon kedves család meghívásának köszönhetően érkeztünk ide Cilikével. A család Pestről költözött erre a vidékre. Másfél évig itt éltek. A gyerekek iskolái miatt végül mégis vissza kellett költözniük a fővárosba, de amikor csak tehetik, itt töltik a hétvégét, ebben a földi paradicsomban.

Itt nincs semmi, csak szabadság van.

Nincs bolt, nincs kocsma. Vannak lovak. Vannak fákon kergetőző cicák. Van középkori templomocska az erdőben. Vannak régi házak. Többségük szépen felújítva. Stílusuk egységes. Rögtön gyanút fogok. Általában azokban a falvakban maradt meg ilyen egységesen a régi népi építészeti stílus, ahol egy virágzó korszak után törés következett be, s a lakosságnak már nem volt módja modernizálni a lakóhelyét. Hamarosan kiderül, hogy itt is ez történt. A huszadik század elején a gazdasági fellendülés eredményeként a régi boronaházak helyére takaros téglaházakat építettek. Hozzájuk boltíves tornácos, szinte a lakóháznál is tekintélyesebb istállókat. Aztán jött Trianon, s a falu marginális helyzetbe került, elveszítette korábbi jelentőségét. Szerencse a balszerencsében, hogy a szegénység konzerválta a házakat, csak kevés esett áldozatul a Kádár-kockás új módinak.

A csekély számú őslakos mellett él itt mindenféle szerzet. Budapestről leköltözött, a város zajától megcsömörlött, mintagazdaságot kialakító biogazdálkodók. Szobrász. Ellentmondásos teóriákat népszerűsítő amatőr néprajzos.

A hajdani, messze földön híres gerencsérek már kihaltak, de a szomszédos falvakban még él a fazekasmesterség. Persze rögtön bekapcsol bennem a lelkes nyelvtörténész – gerencsér (szlovákul hrnčiar) szavunk (dél)szláv eredetű, mint annyi más foglalkozásnevünk.

A falusi idillnek azért árnyoldalai is vannak. Nincsen orvos, nincsen iskola. Az ügyelet messze, autóval is. Legközelebbi magyar iskola Szlovéniában. Vannak, akik inkább az otthontanulást választják. Csodálatraméltó kreativitással megáldott anyuka élményalapú neveléssel terelgeti gyermekeit a tudás ösvényén. Igazán különleges család. Ők is városról költöztek ide. Ezermester férjével régi házakat vásárolnak és újítanak fel. Izzik körülöttük a levegő, mindig mozgásban vannak. A gyerekeik a mi házigazdáink csemetéinek legjobb játszópajtásai, Cilike is becsatlakozik hozzájuk. Napközben alig látjuk őket, szabadon kószálnak a természetben.

Este az anyuka kürtőskalácsot süt a népes gyülekezetnek a kertünkben, parázson. Pár perc alatt elfogy, sosem ettem tán ilyen finomat. Ülünk a tűz körül, ki bort, ki sört kortyolgat. Elmerülök az alkony puhaságában. Most minden rendben van. Jó helyen vagyok, jó emberek között. Ez a boldogság. Más nem kell.

A hálószobánkból a kertre látni, a legelésző lovakra. Hajnalban kinyitom az ablakot, elönti a szobát a madárdal, betüremkedik a természet a tavaszi zöld ezernyi árnyalatával.

Kiülök a kávémmal a teraszra. Legeltetem a szemem a zöldön. Lélegzem. Nem akarok visszamenni a városba. Itt ülnék hetekig, hónapokig, nézném a fákat, hallgatnám a neszeket.

Tóth Erzsébet Fanni egyik posztjában olvastam nemrég a természetalapú terápiáról. A természet közelsége gyógyítóan hat a legreménytelenebb depressziós esetekre is. Való igaz. Érzem, ahogy a remény végigkúszik a testemen, átjárja minden porcikámat. Hatalmába kerít valami elveszettnek hitt ősbizalom. A világ szép. Az emberek jók. Jó élni.