Marosz Diána írása: Idióta barom

Hopp, most épp kiférek! Rálépek a gázra, és érzem, hogy valami nekem ütközik. Nem értem. Nézek balra, de messze még a következő autó. Egyszer csak az ablakomnál terem egy elektromos rolleres bajszos fickó. Értetlenül bámulok, még mindig nem értem. Lehúzom az ablakot. Ordítani kezd. Hogy én mit képzelek, majdnem elütöttem, nem vagyok normális. Hogy nem néztem jobbra, csak balra. Az első sokkból felocsúdva vitatkozni kezdek vele. Megkérem, hogy ne ordibáljon velem, és próbálom neki elmagyarázni, hogy teljesen szabálytalanul közlekedett, jobbról jött nekem, szembe a forgalommal, és esélyem sem volt észrevenni őt. Az érvelésem csak olaj a tűzre, a bajszos teljesen behergeli magát, elkezdi rángatni az ajtót. Szerencsére nem enged, automatikusan záródik. Nincs kétségem afelől, hogy a pasas simán kirángatna az autóból, talán meg is verne. Idióta barom, üvölti elvékonyodott hangon, vörös fejjel, teljesen kikelve magából. Ekkor már sírok, próbálok elindulni, de nem enged, ütlegeli az időközben felhúzott ablakomat. Végül megunja, távolabb lép. Gyorsan rátaposok a gázra, kifordulok a forgalomba. Hangosan bőgök. Én? Idióta barom? Amikor ő volt a szabálytalan? Rettenetesen igazságtalannak érzem a szidalmait.

Egész úton hangosan zokogok. Nem bírok megnyugodni. Majdnem elütöttem egy embert. Nem én voltam a hibás, mégis vétkesnek érzem magam. A munkahelyemre kisírt szemmel, könnyes arccal érkezem. A kollégák vigasztalnak. Rendőrt kellett volna hívnom, mondják. Ez valahogy egyáltalán nem jutott eszembe.

Eltart pár óráig, mire érzelemmentesen elemezni tudom a történteket. Miért reagáltam ilyen hevesen? Miért nem tudtam egy legyintéssel elintézni a dolgot? Miért hibáztatom magamat, amikor az eszemmel tudom, hogy egyértelműen a másik fél volt a hibás? Miért nem mertem határozottabban kiállni az igazamért? Miért érzem úgy, hogy alulmaradtam a bajszossal szemben? Miért én szégyellem magam helyette?

Próbálom alkalmazni az önismeretből tanultakat. Ott, az autóban visszaváltoztam szorongó kislánnyá. Egyszerre kitörlődött belőlem a hosszú évek fáradságos munkájával fölépített magabiztos, felnőtt nő énem. Újra kicsi lettem, magányos, védtelen. Elborított a gyerekkoromból jól ismert érzés: olyanért hibáztatnak, amiben nem vagyok vétkes. Bántanak, és nekem nincs hova menekülnöm, nincs mivel megvédenem magam. El akarok tűnni, kicsire zsugorodni, hogy minél észrevétlenebb legyek. Hogy ne legyek senkinek a terhére. Úgy érzem, ezt nem lehet kibírni. Nem bírom elviselni, ha valaki haragszik rám.

Ez eddig stimmel, de mit tehetnék azért, hogy ne essek újra és újra vissza ebbe az állapotba? Hogy ne vegyem ennyire a szívemre az igazságtalan bántást?

Már az is segít, ha képes vagyok rá, hogy tudatosítsam magamban ezt az állapotot. A pszichológia ilyen esetben azt tanácsolja, térjünk vissza felnőttként a bennünk élő gyermekhez, mondjuk el neki, hogy értjük a fájdalmát, kétségbeesését, s hogy többé már nem kell félnie, immár felnőttként vigyázunk rá, nem engedjük bántani.

Persze, könnyebb az elmélet, mint a megvalósítás. Pár hetembe beletelik, mire helyreteszem magamban ezt az affért, s mire magam helyett a másik féllel kezdek foglalkozni. Elemzem magamban a bajszos viselkedését, és arra a következtetésre jutok, hogy ő igazából a saját bűnét és frusztrációját akarta rám testálni. Valószínűleg sejtette, hogy szabálytalanul közlekedett, de önkritika helyett könnyebb volt neki másra önteni az indulatát.

A végén már ott tartok, hogy szinte megsajnálom, és mentegetni próbálom. Biztosan nem szerették gyerekkorában. Nem tud érvényesülni a munkahelyén. Túl stresszes a munkája. Nincsenek barátai.

Ha emberi agresszióval, gonoszsággal, rosszindulattal találkozom, mindig úgy érzem, ilyen kegyetlen világban nem is érdemes élni. Ilyenkor igyekszem elhitetni magammal, hogy minden ember lelkében ott van a jó, csak a kedvezőtlen körülmények hatására sokszor elvész. Tudom, ez nagy valószínűséggel öncsalás, de az életben maradáshoz szükség van ilyen illúziókra.

*

A cikk a Vasárnap családi magazin 2023. április 25-ei számában jelent meg.