Napló. Ez volt az egyik jele, hogy kifelé jövök a sötétségből...

Ehhez kellett egy ember, aki megbízott bennem, aki a biztatásával, a konstruktív kritikájával átlendített és átlendít a hullámvölgyeken. Így történt, hogy negyvenöt évesen elkezdtem énekelni. Vagyis hát mindig is énekeltem én, gyerekkoromtól rengeteg kórusban, aztán zeneiskolában, majd az egyetemen tanultam szólóéneket is, klasszikus dalokat, még operát is – de az más.

Alex a kezembe adott egy mikrofont, és közölte, hogy a könnyűzenei stílusokhoz egészen más énektechnika kell. Felejtsem el a fejhangot, énekeljek élesen. Értettem én, hogy mire gondol. Volt nekem olyan csodálatos évfolyamtársam az egyetemen, aki simán tudta váltogatni a hangját az opera, a jazz és a népi éneklés között. Nekem bizony elsőre nem ment. Nagyon nem ment.

Már eleve félelmetes volt a mikrofonon keresztül hallani magam. Hát még amikor visszahallgattam a „produkciómat”! A mikrofon felerősítette az összes pontatlanságot, intonálási hibát. Az első nyilvános fellépés után rákényszerítettem magam, hogy meghallgassam az egész felvételt. Az önkínzásnak eléggé hatékony módja ez, mit mondjak… Be kellett ismernem, még rengeteget kell gyakorolnom. Csodálkoztam, hogy az együttes profi, összeszokott tagjai egyáltalán elviselnek engem, túlkoros szárnypróbálgatót, hogy nem szégyellnek velem fellépni.

Aztán rájöttem, hogy önismereti kurzusnak sem rossz ez a másfajta éneklés. Az ember, ha ki kell lépnie egy biztonságos területről, esetemben egy énektechnikából, amit hosszú éveken át gyakorolt, és rá kell állnia egy síkos jégre, ahol semmit nem számít az eddigi tapasztalata, ahol mindent újra kell kezdenie, ahol szembesülnie kell azzal, hogy nem ura a testének, az izmainak, a hangszálainak, nos, az ember ilyenkor óhatatlanul alázatot tanul.

Régóta csodáltam és kicsit irigyeltem is az olyan nőket/férfiakat, akik negyven-ötven évesen bele mertek kezdeni valami újba. Szakmát váltottak. Elkezdtek komolyan sportolni. Megvalósították egy régi álmukat, például ékszerkészítésbe fogtak. Kosárfonók lettek. Elköltöztek a városból, és valamilyen idilli helyen biogazdálkodásba kezdtek.

Gyerekkoromban azt gondoltam, a negyven felettiek már reménytelenül öregek. Egyetlen funkciójuk, hogy kiszolgálják a családjukat, saját vágyaik már nincsenek, nincs is hozzá joguk, hogy legyenek. Már felnőttként visszagondolva úgy látom, ebbe nagyban belejátszott a nagyszüleim világa, az akkori családminták. Nagymamám, szegény, sohasem ment nyaralni, egész nyáron a népes unokatáborra vigyázott, más nem is jöhetett szóba. Gyerekként nem gondolkoztam ezen, teljesen természetesnek vettem, de ma már látom, mennyire belefáradt ebbe az állandó szolgálatba. Amikor minden unoka megnőtt, nagyapám pedig meghalt, nagymamám egyszer csak kijelentette, hogy elég volt, mostantól ő nem fog senkit kiszolgálni, a maga ura lesz, és akkor pihen, amikor akar.

Két éve, amikor válságba kerültem, és újra kellett gondolnom az egész életemet, nagyon sokat gondolkoztam a nagymamámról. Voltak-e vajon saját vágyai? Álmodozott-e valamiről? Vagy annyira hozzáidomult ehhez a mindenkit kiszolgáló családanyaszerephez, hogy nem is fordult meg a fejében, lehetne máshogy is? Ezeket már soha nem kérdezhetem meg tőle.

Visszatérve az én negyven feletti próbálkozásaimhoz, jelen esetben a könnyűzenei műfajok énekléséhez, az egyik legnagyobb gátlást, amivel meg kellett birkóznom, a gyerekeim reakciója okozta. Anya, ez most komoly? Ne már! Ez tök ciki!

Pár napja nagy kihívást teljesítettem: Ajna lányommal egy koncerten léptem fel. Már előre féltem, vajon képes leszek-e előtte énekelni, ismerve az új hangomról alkotott, korántsem hízelgő véleményét. Igazi bátorságpróba volt ez nekem. Meg is kaptam persze a könyörtelen kritikát: Anya, utálom, ha így énekelsz! Kamasz gyerekek anyukájaként szerencsére lazán kezelem a hasonló megnyilvánulásokat.

De a legjobb azért a vége volt. Na jó, nem is voltál olyan rossz – így a gyerek.

De azért én azt a hangodat szerettem a legjobban, amikor nekünk énekeltél esténként az ágyban.