Zoltán Gábor: Eltemetni, elgyászolni

You’d think that people would have had enough of silly love songs
I look around me and I see it isn’t so
Some people want to fill the world with silly love songs
And what’s wrong with that?
I’d like to know
‘Cause here I go again
I love you, I love you
I love you, I love you
Paul McCartney


Lemegy a rész a sorozatból, amit a feleségével szokott nézni, már meg is szólal a felesége telefonja. A barátnő ismeri a szokásait, tudja, hogy mikor hívhatja. A férfi kimegy a fürdőszobába, és magára csukja az ajtót.

Este van, de nincs még késő.

A nő hangja, akit felhív, mint mindig, ugyanolyan kedves. Közelről beszél a mikrofonba, és halkan, de nem csak ettől szól olyan közelségben, hogy az ember beleborzong.

A férfi megkérdezi, hogy nem zavarja-e.

– Nem, dehogy.

Azután azt, hogy jól van-e.

– Jól. És ti?

A nő tudja, hogy a férfi nős. A férfi belenéz a mosdó felett a tükörbe, saját párás szemébe.

– Jól, köszönöm. Arra gondoltam – folytatja –, hogy nincs-e szükséged valamire. Enni- vagy innivalóra. Vagy egy könyvre. Szívesen vinnék neked valamit. Vagy csak egy kicsit beszélgetni.

– Drága vagy – mondja a nő. – Ne tedd ki magad veszélyeknek.

– Szívesen tenném ki magam ezeknek a veszélynek.

– Ezt jó tudni – mondja a nő. Aztán hozzáteszi: – Nem vagyok egyedül.

– Nem?

– Van egy új kapcsolatom. Te is ismered, bemutattalak egymásnak.

– Ő? Ó, ez nagyszerű.

Késő van már.

A férfinak azonnal beugrik: egyszer, amikor a városban találkoztak, egy kávézó előtt, a nő egy másik férfi kíséretében érkezett. Az a férfi hasonló korú és hasonló alkatú volt, mint ő, és a rendesnél keményebben szorította meg a kezét a bemutatkozáskor.

– Gratulálok. Jó lesz nektek – mondta a férfi.

Éppen akkor, annak a hosszúra nyúlt délutáni találkozásnak a végén kísérte haza a nőt. A nő akkor kérdezte meg, hogy fölmegy-e, hozzátéve, hogy van egy kis viszkije. És neki akkor ott volt a karjában a mozdulat, hogy magához húzza a nőt. Közelebb se kellett volna lépnie, olyan közel álltak. Rájuk esteledett, de az utcalámpa egyik oldalról megvilágította a nő arcát, a szeme tágra nyílt, és a szája sem volt zárva. A férfi ujjaiban is ott volt a mozdulat, megcirógatni a nedves ajkakat. Az ajkak, ezt pontosan lehetett tudni, nem zárultak volna össze, hanem még jobban megnyíltak volna, hogy fogadják a férfi ajkait, meg a nyelvét. Nem volt kétséges, hogy a kezének jólesett volna a nő bőréhez érni, és hogy a nyelve is örömmel szabadult volna a nő szájába. De ugyanúgy, ahogy ezeket előre látta, látta azt is, ahogy néhány órával később ott fenn a nő lakásában megkeresi és magára húzza a ruháit. Hallotta, ahogy a nő azt mondja, a lehető legkevesebb nehezteléssel a hangjában, hogy menned kell, tudom. És a saját hangját, ahogy azt mondja, ne haragudj, meg hogy amint csak lehet, jövök megint. Holnap nem jó, de szerdán…? Mit szólsz a szerdához?

Nem akarta magához szorítani a nőt, nehogy ott kelljen hagynia egyedül. Mert voltak már ilyen mondatok, szedte már így össze idegen bútorok alól a zokniját és az alsónadrágját, és volt rá eset, hogy azok a bútorok idővel ismerősek lettek, mint ahogy olyan is volt, hogy sose látta őket többet.

Nem akarta otthagyni azt a nőt meztelenül, ha már levetkőztette, és hogy ne kelljen otthagyni, föl sem ment hozzá. Meg sem ölelte. Álltak a ház kapujában, az utcalámpa fényében.

Így utólag az is világos, hogy két pasassal találkozgatott akkor a nő. Van ilyen, a férfi ismerte ezt a mintázatot. Történt ilyen más nőkkel, máskor. Volt, hogy ő maradt, és a csaj elengedte a másik férfit.

– De jó, hogy így alakult – mondja a férfi. – Vigyázzatok egymásra!

– Vigyázunk. Ti is vigyázzatok...

Mert tényleg, mi értelme volna odamenni most, karantén idején, a nőhöz? Testközelbe kerülni vele? Az ő helye most itt van, a felesége mellett, akivel a sorozatot nézi. Ha valamelyikük beszerzi a vírust, hazahozza, és közös vírusuk lesz. Ezzel a nővel betegszik meg, ha megbetegszik, azt a másikat pedig a másik férfi fertőzi meg, ha úgy alakul, vagy ő a férfit, és akkor nekik lesz közös vírusuk. Vagy persze – és kétségtelenül ez a legjobb megoldás – együtt vészelik át, maradnak egészségesek.

Nem kiabálni bele a telefonba, hogy várj, gondoljuk át, mint a filmekben, amikor az egyik már megy, megbeszélték, hogy vége, és a másik utánaszalad, tipikusan egy repülőtéren, miközben a gépen a pilóta már belekezdett a checklistbe, felzúgnak a hajtóművek, és a néző azért drukkol, hogy az illető, akiben fellobbant a szerelem, időben odaérjen.

– Hát akkor szia.

– Szia.

Hadd menjen. Szálljon fel a repülő a menetrend szerint. Szálljon el a szerelem. Ahogy az összes többi repülő és az összes többi szerelem.

A férfi kinyitja a fürdőszoba ajtaját. A felesége még mindig a barátnőjével telefonál. Nem fogja megkérdezni, hogy ő kivel beszélt.

A nő, ott abban a másik lakásban, ahova a férfi végül is nem ment föl, nyilván épp leteszi a telefonját. Vajon ő is félrevonult-e, amíg beszélgettek? És most indul vissza a másik férfihoz, és rámosolyog? Vagy félre sem vonult, ott volt végig mellette, és a másik férfi mindent hallott?

Mindegy. Hiszen nem mondott semmi kárhoztatni valót. És nem is csinált semmi kárhoztathatót.
A férfi nem tudta, miért kell győzködnie magát, hogy nem történt semmi, amiért szégyellnie kell magát.
Örülnie kéne inkább. Milyen idétlen volna most, szaladgálni a két lakás között, hurcolva ételeket és italokat, kisebb ajándékokat, na meg, adott esetben, vírusokat.

Nincs más dolga, mint eltemetni ezt a szerelmet, ahogy eltemetett már annyi más szerelmet.

Kérdés, szerelem volt-e ez tényleg.

Az volt.

Mert fáj.

Mindegy, most nincs más hátra, mint hordozni magában a gyászt, tűrni a fájdalmat csöndben és titokban.

Elmúlik, tudhatja már. El szokott múlni.

A férfi látta a tükörben az arcát, mielőtt elhagyta a fürdőszobát. Nagyjából olyan, mint amikor bejött.