Vonatozás a semmibe

Pedig Paula Hawkins tavalyi regénye (amely alapján a mozi készült) fenemód népszerű volt, és a feszült pillanatokkal teli előzetes alapján remélni lehetett, hogy a csaknem kétórás játékidő alatt bizony borzongani fogunk. Nem így lett, pedig jól indul a sztori. A vonat ablakából kitekintve kis történeteket kreáló Rachel karaktere képes magával vinni a nézőt, és akkor sincs még hiány izgalomban, amikor beüt a bonyodalom: az egyik nő, akit a vonatból szokott szemlélni, eltűnik, Rachel meg véresen ébred, nem emlékszik tisztán, viszont szeretné kideríteni, mi történt. Egy krimit nézünk tehát, de ez csak a látszat, mert Tate Taylor rendezésében nyoma sincs logikus és hihető fordulatoknak. Folyton azt érezni, mekkora szenvedés is lehetett kitalálni, a következő jelenetben éppen melyik férfi legyen gyanús, vagy miként keverje magát gyanúba a kiszámíthatatlan és iszákos Rachel.

Harminc perc után nyilvánvaló is, hogy nem bűnügyi történet akar lenni a film, hanem egyfajta pszichológiai thriller, amelyben bánatos nők küzdenek a démonaikkal. De el nem tudom mondani, ezt mennyire unalmasan teszik: sem az eltűnt nő (Megan), sem Anna (ő Rachel volt férjének jelenlegi párja) drámája nem képes érzelmeket kiváltani az emberből, és az sem segít, hogy a kertvárosi környezet annyira művi, mint egy mosószerreklám.

Mindezekhez képest szinte mellékes, hogy a cselekmény tele van logikai bukfencekkel, és A lány a vonaton rosszabb pillanataiban A szürke ötven árnyalata című borzalmat idézi. Az igazi szomorúság a Rachelt játszó Emily Blunt miatt önti el az ember szívét, mert az egyébként igen tehetséges színésznő sem tud kihozni semmit ebből a klisészerű figurából. Egyetlen örömteli esemény van: amint lemegy a stáblista, már el is felejtettük, mit láttunk. 

[[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"245894","attributes":{"alt":"","class":"media-image","title":"","typeof":"foaf:Image"}}]]

Gera Márton