Volt nékem szeretőm…

Mindjárt fény derül a részletekre, előtte had írjak néhány gondolatot a duó „duplán hátrányos helyzetű”, de a maga nemében csúcsalbuma kapcsán és róla.

Első hátrány: a legforróbb nyári napokban került a boltokba. Ilyentájt az átlagos zenehallgató figyelme lanyhul az újdonságok iránt – a nyári hónapokban világszerte visszaesik a hanghordozók forgalma, a legtöbb helyen jelentősen. Jobban belegondolva azonban duónk esetében nem is lényeges a megjelenési időpont. A nép- és világzenei produkciók közönsége ugyanis nem nevezhető átlagos zenehallgatónak, a jó alkotásokat előbb-utóbb biztosan felfedezi még reklám hiányában is, és ezek a lemezek nincsenek időhöz kötve, mivel a két stílus nem divatzene.

Második hátrány: muszáj leírnom, bár nem szeretem a kifejezést, de azon felül, hogy ez nem divatzene, rétegzene a javából. Sőt, kimondottan rühellem ezt az egyes stílusokra művileg ráragasztott jelzőt. Valóban, a környéken a nép- és világzene is csak egy csoporthoz jut el, ám ez nagyrészt a média hibája: a publicitás hiányához vezethető vissza. A nyugati országokban a közszolgálati mellett a kereskedelmi rádióadók műsorán is teret kap a két stílus – ha nem fő műsoridőben, akkor esti, éjszakai tematikus órák keretében –, errefelé viszont szinte teljesen mellőzött, pedig igény van rá. Ez utóbbi ékes bizonyítéka, hogy a Sziget Fesztiválon a Világzenei Nagyszínpad általában a második leglátogatottabb helyszín. Szeretném, ha a Volt nékem szeretőm… című albumot nemcsak a stílus elkötelezett rajongói, hanem szélesebb rétegek is felfedeznék, ezért az ajánlót az alapoknál folytatom, a két zenész életútjának rövid bemutatásával. Aztán majd az ufós találkozásra is visszatérek.

Herczku Ágnest a népzene közönsége már régóta jól ismeri. Sátoraljaújhelyen nőtt fel. A Honvéd Együttesben vált ismertté, ahol táncolt, és folklórzenekarában, a Hegedős Együttesben énekelt. Az utóbbi 2002 augusztusában Fonóra változtatta meg nevét, azóta is velük van – a formációval párhuzamosan 2002 szeptemberében egy új felállású Hegedős Együttes is megalakult. Az énekesnőt 2004-ben a Magyar Rádió által életre hívott eMeRTon-díjjal jutalmazták „Az év folklórénekese” kategóriában.

Nikola Parov, a bolgár származású muzsikus, zeneszerző és producer Szófiában született. Már kiskorában megérintette a népzene varázsa főként nagyapja hatására, aki szintén zenész volt. ‘82-ben alapította meg első zenekarát, a Zsarátnokot, amely a balkán népek zenéinek elemeit ötvözte. Bill Whelan ‘93-ban a világhírű Riverdance nevű formációba hívta zenélni – az együttessel öt évig turnézott hangszeres szólistaként, bejárták az egész világot. 2000-ben a Magyar Állami Népi Együttes felkérésére alkotta meg a Naplegenda (Sunlegend) című produkció zenéjét, amely egy Kárpát-medencei tánc- és népzenei kultúrákat ötvöző táncszínházi előadás, hatodik éve töretlen sikerrel fut. 2002-ben alapította meg Balkan Syndicate nevű zenekarát: a tagok a hagyományokat megőrizve, de némiképp korszerűsítve adnak elő népdalokat azzal a céllal, hogy a fiatal generációk számára is befogadhatóak legyenek.

Ágnes és Nikola közös produkciójának alaptémája az emberiség egyik legősibb és legcsodálatosabb érzése: a szerelem, meg annak rokonérzései. A zenész a magyar, ír és gyökereihez hűen a bolgár népzene hangzásvilágának egzotikus keverékét tárja elénk, amire az énekesnő hibátlan előadása, varázslatos hangja teszi fel a koronát. A nyolc magyar, valamint egy-egy bolgár és amerikai népdal egyszerű, őszinte interpretálása egységes egésszé kovácsolódik a különböző nemzeti hangszerek: a gadulka, kaval, mandolin, görög buzuki és az ír buzukinak nevezett gayda kíséretében, amelyeket ütőhangszerek, hegedű és basszusgitár egészít ki. Kitűnő korong, tessék meghallgatni!

Ja, amit a bevezetőben írtam, miszerint hőseinket elrabolták az ufók, nem igaz – legalábbis nincs róla tudomásom. Csak ki kellett találnom valami csalogatóféleséget, hogy a kereskedelmi rádiók egyhangú zenéjéhez szokott olvasóink, elsősorban fiatalabb korosztályok se ugorják át az ajánlót…