Vissza a kisiskoláshoz, a kölyök gyerekhez – csapatbarátságok

Akarati életével kialakított társadalmi formája a csapat, a banda, az indián törzs. (Vagy legalábbis volt régen, amikor a gyerekek még nem ültek folyton a képernyők előtt.) Ez – vagy legalábbis ez volt – a barátságok klasszikus ideje.

Egy példa: A gyerekek úgy ötéves koruk körül értik meg, hogy mi a hazugság. Ilyenkor még úgy fogják föl, hogy elsősorban a felnőttnek nem szabad hazudni. De előfordulhat, hogy az ötéves kisfiú bizalmasan így szól az apjához:

– Apa! Délután idejön Oszi, és én azt mondtam neki, hogy mi láttunk egy ufót itt leszállni a kapu előtt. Te, ne mondd, hogy nem láttunk! Jó?

Helytelen volna ilyenkor azt mondani, hogy:

– De kisfiam! Könnyebb a hazug embert utolérni, mint a sánta kutyát! – és így tovább. A kisgyerek ugyanis konfabulál. Összemeséli a valóságot és fantáziáját. Ez ötéves korban még természetes. (A hetedik életév után neurotikus jegy lehet.) Mit tegyünk? Mondjuk, kis grimasszal bólintunk.

Azután elkövetkezik a kölyökkor. És a barátságokkal kialakul a betyárbecsület. Most elsősorban egymás között nem szabad hazudni – az indián mindig igazat mond –, a felnőttnek, egymás védelmében, ha muszáj, lehet.

Az osztályfőnök belép az osztályterembe, és látja, hogy az egyik sarokból Laci éppen eldobott egy kis labdát, amelyik kiverve az ablakot, kirepül az utcára. Azt is látja, hogy kedvence, Tivadar, pontosan látta az egész eseményt.

Megáll szemben az osztállyal és megkérdezi:

– Ki volt az?

Senki nem jelentkezik.

Felszólítja kedvencét, Tivadart:

– Tivikém, ki volt az?

Tivi feláll, nyakától a feje búbjáig elvörösödik, lehajtja a fejét, és úgy mormogja:

– Nem tudom, tanár úr, kérem!

Az osztályfőnök megrendül, Tivadar hazudik?

– Tivikém! Csalódtam benned! Aki hazudik, az lop is! Az ilyen emberek kerülnek a Kék fénybe!

Holott: Tivadar morális fejlődésének életkorilag tökéletesen megfelelő szakaszát éli, ugyanúgy, mint a konfabuláló ötéves gyerek a magáét. Azt, hogy semmilyen körülmények között nem szabad – nem szabadna – hazudni, mert ez saját személyiségünket is roncsolja, csak a felnőttnek kell, kellene megértenie. (Sajnos, erre az időre azonban többnyire úgy megokosodik, hogy ilyen érzelmi belátást is igénylő megértésre nem lesz többé képes, hanem úgy gondolja, hogy „ez az élettel vele jár”, és nem is küzd ellene, időnként egyenesen megoldásnak tekinti, bár valami rossz érzés azért mindig megmarad, és a sorozatos hazugság idővel szétmarja a kapcsolatokat és a személyiséget.)

Ebben a kis kitérőben azt szerettem volna érzékeltetni – a barátságról és a becsületről, a kortárs csoportok fontosságáról szólva –, hogy milyen félreértésekbe keveredhetünk, ha nem vesszük tekintetbe az életkori sajátosságokat, a legegyszerűbb kérdésekben sem.

A kölyök hitvilága, vallása most már nem a mesében, hanem a mondában, a mítoszban talál otthonra. Az ő hőse most már nem János vitéz, aki a Himaláján át megy Magyarországról Franciaországba, miközben egy-két csillagot is leakaszt az égről, hanem Toldi Miklós, a mondai hős, aki a majdnem belátható történelemben él, és földrajzilag is pontosan követhető úton kíséri Magyarországról Olaszországba Lajos királyt. És akkor vessünk még egy pillantást a kamasz-, majd az ifjúkorra is.

A KAMASZ

A kamasz életérzését Karácsony ezzel a két szóval jellemzi: totem-tabu. Vagyis titok és külön világ. A kamasz elkülönül, sokszor önmagának és környezetének is fájdalmas módon küzd önállóságáért, szakítja ki magát – szerencsés esetben átmenetileg – a család érzelmi burkából, és a benne születő önálló személyiséget hordozza és őrzi valamiféle titokként, amibe éppen a hozzá legközelebb állóknak nem adhat bepillantást.

Érzelmi élete – művészete – a középkori céhvilágból eredő „remek” szóval jellemezhető. A segédsorból mesterré előlépő legény vizsgadarabja a remek, amibe minden tudását belesűríti. Ez az érzelemvilág „mindent egy lapra” hangulatban él, a rajongás, az ideálképzés hangulatában. Ha vannak még kamaszkori művek – mint ahogy 40-50 évvel ezelőtt még voltak –, akkor ezekben, legyenek regények, drámák, festmények, naplók, tán eposzok, az egész világ benne van.

Társas formája – Karácsony szavával – a szerzet. De azt is mondhatnánk, hogy a másokat kizáró kellemetlen, exkluzív klikk. (Az a régi pedagógiai jelszó, hogy a klikkeket robbantani kell, a kamasz is tartozzon az egész osztályhoz, az egész iskolához, az egész úttörőcsapathoz, mélypszichológiai tudatlanságból és a belátás teljes hiányából fakad.)

És végül, a kamasz hitformája: eskü-átok. Fekete-fehéren lát. Vagy felesküszik valakire testestül-lelkestül, vagy mindenestől ki- és elveti őt.

A kamasznak ideálra volna szüksége. Egészséges volt, hogy régen szerelmesen rajongtak egy-egy tanárért, tanárnőért a kamaszok, nemi különbség nélkül. Ma pótideálok – például zenekarok – lépnek a személyesen is megélt ideál helyébe. Nem az a baj, hogy zenekarok, hanem hogy csak a képernyőn vagy a pódiumon léteznek a rajongó számára, és nem személyes kapcsolatban.

AZ IFJÚ

Az ifjú életeleme: a harc. Életérzése akkor van rendben, ha harcolhat. Joga van harcolni a felnőtt világba való bejutásért, a felnőtt világ megváltoztatásáért.

Művészete, érzelmi élete rituális, maga által megteremtett, szentesített hagyományokat követ.

Tudománya, értelmi élete: dogmatikus.

A felismert egyetlen igazsághoz vagy egyetlen rendszerhez ragaszkodik.

Társas élete liturgikus. Mindig ugyanabban a sörözőben, mindig ugyanazokkal, mindig ugyanannál az asztalnál, mindig ugyanazt fogyasztva – és így tovább.

És végül hite: a kétely!

Karácsony felfogása szerint csak a kételyen áthaladva küzdhetjük ki valódi, személyes hitünket.

A kételkedő ifjú felnőtt társa, partnere a vitapartner, aki a végtelenített disputákban mindig újra megvallja saját hitét, kitéve azt az ifjú marcangoló kételkedésének.

(Gyerekek, óvodák, iskolák, Saxum Kiadó, 2001)