Világhírű rendezővel dolgozik a prágai Nemzetiben

Színháztörténeti esemény lesz a cseh-szlovák-magyar koprodukciós projekt, páratlan a maga nemében. Ezt megelőzően Eszenyi Enikő sem vett még részt hasonló munkában.

* Hogyan került be ebbe a nagyszabású, országhatárokon átívelő színpadi műbe?

Michal Dočekal, a prágai Nem zeti Színház prózai társulatának vezetője keresett meg azzal, hogy az első világháború kitörésének 100. évfordulója alkalmából egy olyan előadást szeretnének létrehozni, amelyben több ország, ezáltal több színház részt vesz. Így társult a cseh Nemzetihez a Szlovák Nemzeti Színház és a Vígszínház.

* Robert Wilson, a világszerte ismert, iskolateremtő színházi gondolkodó, neves rendező különleges előadásokat hoz létre Európában. Az 1914 sem lesz hagyományos színpadi produkció.

A szinopszisban, amelyet kaptunk, két műre hivatkozik: Karl Kraustól Az emberiség végnapjaira és Jaroslav Hašek Švejk című legendás alkotására. A készülő darabban lesz egy optimista és egy pesszimista figura, ezt is, azt is cseh színész játssza, és közéjük lép be Švejk, a derék katona, aki nemcsak a cseh irodalomnak, hanem az első világháborúnak is emblematikus figurája, és minden helyzetet pozitívan él meg. Az előadás több nyelven játszódik majd, de kevés szöveggel, mivel a lényege nem a történetben lesz, hanem a képi és zenei világában, a különleges mozgásban, esztétikában. Bob Wilson minden előadására ez jellemző. Nála nincs fő történet, amely végigvezetődik a darabon, mint ahogy főszereplő sincs, akinek a jelleme fejlődik. Ami mégis izgalmassá teszi a produkciót: több videoprojektort használ, különböző vetítésekkel és erős maszkokkal teremt meg helyzeteket. Szeret mindent felnagyítani. Az is egyedi, ahogy egy maszkot megfestenek. Háromszor nagyobb lesz a szem, érdekesen áll a haj, az arcvonásokat külön megrajzolják, így a színész nem a saját arcával játszik. Ugyanakkor a mozdulatok is kitaláltak, amelyeket beállít, s mivel kötődnek, kapcsolódnak egymáshoz, hasonlítanak a tánchoz. Előfordul az is, hogy a színésznek együtt kell mozognia a projektorral. Tehát minden olyan dolog benne van, ami távol áll a klasszikus színházi helyzettől. Bob Wilson sokoldalú művész. Operát, balettet, prózai előadásokat rendez, videoklipeket készít. A legnagyobb amerikai képzőművészekkel, zenészekkel, művészekkel dolgozik. Annyira egyéni, határozott a stílusa, hogy azonnal felismerhető.

* A válogatáson milyen feladatok elé állítja a színészt?

Ugyanolyan casting volt ez is, mint bármelyik más. Fel kellett olvasni egy szöveget. Mivel magyar részről színésznőket, szlovák részről pedig színészeket kért, a Vígszínházból két kolléganőmmel utaztunk Prágába. Magyar szöveg nem állt rendelkezésünkre a darabból, ezért mindannyian Michal Dočekal köszönőlevelét olvastuk fel. „Kedves XY művésznő, nagyon köszönjük, hogy elfogadta Robert Wilson meghívását…“ Aztán énekelnünk kellett, és megnézte, hogyan mozgunk. Egy métert kellett megtennünk három perc alatt. Kérhetett volna akár cigánykereket is tőlünk, de ő arra volt kíváncsi, milyen a mozgásunk, ha speciális feladatot kell végrehajtanunk. Bob Wilsonnál ugyanis nagyon fejlett mozgáskultúrája kell, hogy legyen a színésznek. Mint az indiai bábszínház, úgy épít az árnyékszínház elemeire, ami azt jelenti, hogy a test sziluettjét használja. Vagyis olyan testfelületekkel kell dolgozni az előadásban, amelyek nagyon jó sziluetteket adnak, és kifejeznek egy gesztust, egy érzelmet. Tehát nem a szavak erejével, hanem különböző hatáselemekkel dolgozik. Testbeszéddel, zenei motívummal, táncmozdulattal. Van, aki énekelve, másvalaki táncolva fejezi ki magát, gyakorlatilag egy összművészeti előadást hoz létre. A válogatáson külön feladat volt, hogy nagyon lassan tegyük meg azt az egyetlen métert, ami fizikailag is igen nehéz, hiszen jól kell beosztani az erőt. Stopper egyikünknél sem volt, és senki sem jelezte az idő múlását, hogy már csak két perc, már csak egy perc van hátra. S még egy érdekesség volt a castingon: mindenkinek fekete ruhában kellett lennie, mivel feketében jobban látszik a test sziluettje. A próbákon is fekete ruha van rajtunk.

* Tavaly szeptemberben két hétig különböző képeket próbáltak.

Nagyon nagy költségvetésű produkció az 1914. Bob Wilson az első naptól fogva teljes szakmai gárdával dolgozik. Lengyel a videodizájnere, francia a kosztümtervezője, olasz a világítástervezője. Ő maga gyönyörűen rajzol, csodálatosan mozog. Mindkettőt volt alkalmam megtapasztalni, mert lerajzolta, vagy megmutatta, mit hogyan képzel el. Koreográfus nincs a próbákon, ő maga diktálja mikrofonba, hogy mit kér a színészektől. Nem ismétel meg semmit, mindent csak egyszer mond el. Felveszik videóra, és amikor elmegy, az asszisztensekkel mindent begyakorolunk. Főszerepek nincsenek a darabban, mindenki csinál mindent. Nagyon összetett, közösségi munka zajlik a színpadon. Kiemelt férfi szereplők vannak. Az Optimista, a Pesszimista, Švejk. A nők szerepe nem olyan hangsúlyos, mint ahogy az első világháborúban sem volt olyan fontos feladatuk. A darab a háború borzalmait mutatja meg különleges technikával.

* Több hónapos szünet után nem lesz nehéz visszaállni a kijelölt útra?

Videofelvételeket kaptunk a szeptemberi két hétről, így mindenki látja, hogyan alakul az előadás. A szöveget majd áprilisban kapjuk meg, amikor délelőtt és este is próbálni fogunk. A szeptemberi két hét gyakorlatilag olyan volt, mint nálunk, a Vígszínházban a rendelkezőpróba. Bob Wilson lerendelkezte a munkatársait, és mindenki elvégezte a maga munkáját. Ezek után a videodizájner elkészíti a videót, a zeneszerző továbbfejleszti a zenét. Itthon, a mi próbáinkon, nincs megörökítve minden fázis úgy, mint Wilsonnál, hiszen nincs rá apparátus, meg nem is ilyen rövid a próbaidőszak. A rendelkezőpróbát én is fel szoktam venni, vagy egy összpróbát is, aztán részleteiben is kibontom a történetet.

* A szövegét nyilván magyarul mondja majd.

Mindenki a maga nyelvén beszél az előadásban, de minden országban, ahova elviszszük a darabot, feliratozva nézi majd a közönség. Szlovákiában szlovákul, a Vígszínházban magyarul, Linzben német, Lisszabonban portugál nyelven.

* Milyenek a kollégák?

Gyakorlatilag majdnem mindegyiket ismerem.

* Rendezőként nem eggyel dolgozott már közülük.

Vladimír Javorský, aki az Optimistát játssza, A kertész kutyájában szerepelt nálam, akárcsak Pavla Beretová, aki végzős színinövendékként került hozzám annak idején a Lope de Vega-darabban. Ő ma már a cseh Nemzeti Színház oszlopos tagja, nagy szerepeket játszik. Eva Salzmanovát a Vízkeresztben rendeztem Prágában, Ján Koleníkot pedig az Antonius és Kleopátrában, Pozsonyban. Tehát nem idegen számomra a közeg, amelybe beléptem, hiszen még a színház műszaki személyzetét is jól ismerem. Nagyon nagy öröm számomra, hogy színésznőként vehetek részt a színház munkájában, hiszen erről az oldalamról nem ismernek Prágában.

* Robert Wilson a kilencvenes években járt Magyarországon, amikor a Faust című előadását láthatta a közönség. Prágában most rendez harmadszor.

Én rendezőként is nagyon sokat tanulok tőle, hiszen a legmodernebb technikai eszközöket alkalmazza. Olyan lámpaparkkal dolgozik, ami külön érdekesség számomra. Mindent felhasznál a modern technikából, ahogy szövegben is mindig a különleges anyagot keresi. Ilyen volt Čapek Makropulosügye is, vagy Tom Waitsszel a Black Rider, Németországban a Shakespeare-szonettekből rendezett előadása. Az Einstein on the Beach című rendezésének egy autista kisfiú volt az egyik szereplője. Többször dolgozott Philip Glass-szal, korunk egyik leghíresebb színpadi zeneszerzőjével. Az 1914 budapesti bemutatója remélhetőleg nagyon ránk irányítja majd a nemzetközi figyelmet, hogy a Vígszínház egy ilyen jelentős előadás koprodukciós partnere lett. Abban bízom, hogy amikor majd nálunk megy a darab, a környező országokból is sokan eljönnek megnézni, hiszen azok a színházkedvelők, akik mindig valami újra, érdekesre vágynak, illetve valami olyanra, amilyet eddig még nem is nagyon láttak, azt az 1914-től és Bob Wilsontól megkapják. Én magam is a pályám egyik csúcsaként élem meg, hogy ebben az izgalmas művészi vállalkozásban a Vígszínház is részt vehet. Főiskolás voltam, amikor Pilinszky János könyvét olvastam, a Beszélgetések Sheryll Suttonnalt, és már akkor megragadott Robert Wilson különleges világa, most pedig én is ott állok a hetvenéves mester előtt, ami elmondhatatlanul sokat jelent számomra.

* Pedig dolgozott már egy másik nagymesterrel is, a moszkvai Taganka Színház egykor legendás igazgató-főrendezőjével, Jurij Petrovics Ljubimovval is.

Ljubimov már huszonöt éve a pályán volt, amikor Bob Wilson még nem. Ő egészen másfajta színházat képvisel, mint amerikai kollégája. Ljubimov Mejerhold és Sztanyiszlavszkij nyomán teremtette meg a maga stílusát. Bob Wilson ritkán nyúl meglévő anyaghoz, inkább a saját történetei, saját ötletei alapján hozza létre az előadásait. A legtöbbször ő maga a szerző. Nem lehet öszszehasonlítani a két mestert, hiszen annyira különbözők, mint egy olló és egy repülőgép. Mindketten teljesen egyedülállók, de már a két színház, az amerikai és az orosz között is óriási a különbség.

* Nem sokkal azelőtt, hogy Prágába jött volna, Robert Wilsont Párizsban ünnepelték, ahol Mihail Barisnyikovval és Willem Dafoe-val hozott létre egy különleges előadást.

Mivel Prágában ünnepelte a születésnapját, vittem neki egy nagyon szép könyvet Budapestről, a Monarchia éveiről, aminek nagyon örült. Egy fogadáson köszöntötték őt Prágában, ahol saját kezűleg aláírt, számozott ajándékot kaptunk tőle. Nagy kaliberű művész, akit nemcsak Amerikában, hanem Európában is a legjobbak között jegyez a szakma, mindenütt fontosnak érzik a művészi jelenlétét. Bár még csak a próbák folytatására készülünk, annyit már most is elmondhatok: fizikailag nagyon komoly feladatok várnak ránk, hiszen mindent a mozgáshoz kell kötnünk, amelyet majd érdekes hanghatások és az első világháború idején született zeneművek kísérnek.