Verseket írt a hajléktalanokról

Angyalvakond című friss kötetében ötven hajléktalan portréját foglalja versbe Röhrig Géza, aki Nemes Jeles László Oscar-díjas filmjében Saulként keresi szeretett fiát. A New Yorkban élő színészköltő ugyanis úgy érzi: a hajléktalanok oldalán a helye. 

Hiszen ahogy mondja, mindannyian hajléktalanokká váltunk, miután kipottyantunk anyánk öléből. Ezért lett akaratán kívül parlamenter, vagy ha úgy tetszik, Osztyapenkója a hajléktalanügynek. Nem mellesleg önmagát is fedél nélküli költőnek titulálja. Ezért bízta új kötetének megjelentetését a Fedél Nélküli Alapítványra. Nemrég ugyanis kiszámolta, hány darab újságot kell eladnia egy hajléktalannak, hogy naponta legalább egyszer meleg ételhez jusson. Könyvét ezért heteken át a hajléktalanok terjesztették, hogy a 2000 forintos árból minden példány után 1500 forintot megtarthassanak. 

A hajléktalanságot majdnem egy hétig ő is megtapasztalta már. 2000 telén, dermesztő hidegben, New Yorkban. Húsz dollárral érkezett Amerikába, nem volt hol aludnia. Időbe telt, míg változtatni tudott a helyzetén. Később hajléktalanszállón is dolgozott New Yorkban. Sokat tud azokról, akikről legújabb versei szólnak. Huszonvalahány szereplőjét különböző alakokból gyúrta össze, a többiek valódi személyek, konkrét esetek. Szívszorongató érzéssel olvassa az ember ezeket a költeményeket. Mintha minden egyes arc ugyanazt a sikolyt hallatná, amely Edvard Munch festményén némaságával is hátborzongató. 

A Saul fia óta minden megszólalásának komoly súlya van. Nem mintha korábban, az előző köteteivel kevesebbet tett volna az asztalra. 

Ezek a szerepek, a filmek és a versek összecsúsznak nálam, de belülről semmiféle konfliktust nem jelentenek. Nem azért, mert én ezt ügyesen megoldom, hanem mert Budapesttől távol élek. Kint a családom, a feleségeim, a gyerekeim. És New Yorkban is sokat nézem a hajléktalanokat, nemcsak itthon. Hajléktalanológus lettem. Figyelem a testhelyzeteiket is. Próbálom megérezni, mit tennék, ha hajléktalan lennék, mire gondolnék, ki lenne velem, ki kísérne el, ki olvadna le rólam. A hajléktalanság mint metafizikai státusz érdekel. Születésünkkel a hajlék borul, hajlik, csupaszon jövünk a világra és fázunk. Minden kamasz, aki megérkezik ebbe a világba, ismeri a hozzátartozóit, van valamiféle háttere. Nekem sok mindent egyedül kell kinyomoznom vagy eldöntenem. Rám bízattak olyan dolgok, amelyekkel másoknak nem kellett bíbelődniük. Ez nem panasz. Tény. Ezért bújok talán még mindig maszk mögé. A Hamvasztókönyv volt az első verseskötetem. Az egész a holokausztról szól úgy, hogy a versek zömének egy karra tetovált szám a címe. Ugyanaz történt abban is, mint az új kötetemben: van valaki, akiben megérkeztem, mint egy Dybuk, és megpróbálom őt animálni. S mivel ingerszegény környezetben nőttem fel, képzeletben folyamatosan vetítettem, moziztam. 

Ha egy gyerekkel nem játszanak, ő fog játszani. 

Ezt tettem én is. Kitaláltam a szüleimet, életeim voltak. Sok, rengeteg. Nyitva volt előttem a lehetőség. Azt mondtam, amit akartam, mert senki nem tudott rácáfolni. Nem mondhatta senki azt, hogy hülye vagy, én ismerem az anyukád. Igazából mindig egyedül voltam, másoknak éltem. 

Ki volt az első hajléktalan, akivel közelebbi kapcsolatba került? 

New Yorkban volt egy kóser pizzéria, amely éjfélkor kiosztotta a különben rászáradó péktermékeket. Sorban álltak előtte az emberek. Ott találkoztam először igazából amerikai hajléktalannal. Volt köztük vietnámi veterán, középosztálybeli úr és egy Jimmy nevű, hihetetlen vidám pofa. Megmutatta, hogy a környéken hogyan lehet ingyen áramhoz, folyó vízhez, aprópénzhez jutni. A metrórendszer egyébként olyan New Yorkban, hogy ott ezrével élnek emberek. Holtágai vannak a metrónak. Volt egy profetikus küllemű, helyes fekete ember, aki azt magyarázta nekem, hogy a patkányok mennyivel emberségesebbek, és mégis mennyivel rosszabb a PR-juk. Ő a hasáról eteti őket, és hívott, hogy menjek le vele, amire végül nem került sor, de mondta, hogy neki ott könyvespolca is van. 

Ebben az évben több filmben is játszott, új kötetének verseit két évig írta. Minek tulajdonít nagyobb fontosságot az életében, egy film- vagy egy könyvbemutatónak? 

Az utóbbinak. Negyven-ötven napnál még egy hosszabb film forgatása sem tart tovább, egy könyv viszont minimum egy-két év munkája. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy az ember nem a tudása legjavát adja bele egy filmbe, de a vers különböző időszakokban nagy változásokkal, gyakran gyötrelmekkel jön létre. Verseskötete négy-öt évenként van az embernek, és az igazi ünnep. Filmből, ha szerencsés, hármat-négyet is meg tud csinálni egy év alatt. 

S még szerencsésebb, ha rögtön az első filmjével hatalmas köröket futhat a világban. A Saul fiával a legnagyobb filmgyárak kapuin is bejutott. Játszhatna nagy költségvetésű szuperprodukciókban, mégis a független filmesek mellett döntött. 

Nem ilyen szép a menyasszony fekvése!ASaulfiaótaforgattamnem független filmeket is. Az első az volt, ez igaz. De erre a mostani szerepre másfél évig növesztettem a szakállamat, tehát ez elköteleződéssel is járt. Engem nem az vezényel, hogy egy film független-e vagy sem. Azt nézem, milyen a forgatókönyv és ki rendezi. Megnézem a korábbi munkáit. 

És ha elsőfilmes az illető, mint most a Porrá (To Dust) esetében? 

Akkor vagy megszólít a forgatókönyv, vagy nem. Hogy mennyibe kerül a film, és kik vannak benne, hatodlagos szempont. Az érdekel, miről szól, és miként akarja azt elmondani. 

A Porrá hőse képtelen szembenézni felesége halálával, ezért újdonsült barátja, egy biológiaprofesszor segítségével abszurd kutatásba kezd, amely az elmúlást vizsgálja. Közben mindketten egyre képtelenebb kalandokba keverednek. Ez a groteszk vígjáték miért volt fontos? 

Nagyon emberszabású, nagyon szívhez szóló a film. Nemcsak nevetni, sírni is lehet rajta. Jól sikerült filmnek tartom. Egy ortodox zsidó kántorról szól a történet, ikrei vannak, mint nekem, rákban elveszítette a feleségét. Mivel nem tudja túltenni magát a dolog fizikai-szomatikus aspektusán, tehát igazából arra kíváncsi, mi lesz a felesége hajával, bőrével, hogy néz ki, hogyan hull szét az ember a föld alatt, a halála után. Ez olyan dolog, ami egyrészt taszít minket, másrészt pedig kíváncsisággal tölt el. Engem is érdekel, mi a vége ennek az útnak, ennek a nagy kalandnak. Hogy mi lesz a testünkkel, amely teljesen ingyen, bérmentve szolgál minket egy életen át. Kis költségvetésű, nagyon bátor film ez, de azóta már három más filmben is játszottam, ebből kettő főszerep. 

Akkor elég jó évet zár. 

A Saul fia rátett a térképre. De érzik az emberek, hogy a kommersz, egy kaptafára készülő filmek nem az én világon. Egyébként nálam sokkal nagyobb színészek sem dolgoznak folyamatosan. Nekem ez az év valóban jól alakult, remélem, a folytatás is hasonló lesz. 

Az angol filmről mit tudhatunk? 

Arról nem beszélhetek. Még a címét sem árulhatom el, csak annyit, hogy egy klausztrofób festőről szól, aki élete nagy képére készül. Egyetlen szálon tartja a kapcsolatot a világgal: telefonon beszélget egy nővel. De a film végén megborotválkozik, kalap, kabát, sétapálca, és elindul a találkára. 

Van egy második világháborús történet is… 

… a Ressistance. Amerikai film, Németországban forgattuk. Marcel Marceau-ról szól, a híres francia pantomimművészről. Én az unokatestvére vagyok, aki még él, 108 éves. 

Visszatérve a kötetre: a Magvető Kiadó ötlete volt, hogy az Utószót Nádas Péter írja? 

Az enyém. Olyan embert kellene felkérni, tanácsoltam, akinek az ajánlása után én magam is sóvárgok. És kimondtam Nádas Péter nevét. Még hirdetés előtt elküldtem neki a kéziratot, az egész könyvet, és összesen csak annyit kértem tőle, hogy ha és amennyiben megérintik a verseim, akkor küldjön ezer leütést, mert annyi fér a fülre. Nagy öröm volt, amikor igent mondott a felkérésre, és a kértnél sokkal többet írt, így lett a kötet Utószava. Kamasz voltam, amikor a Családregényt olvastam, és onnantól kezdve számomra ő az iránytű. 

Bár személyesen sosem találkoztak, Nádas a versei alapján feszültnek érzi. 

Az vagyok. Nem alszom jól. Ebben a világban minden oka megvan az embernek, hogy feszült legyen. 

„Minden bizonnyal melegszívű” – írja Nádas. 

Kemény is tudok lenni. Gyerekkoromban is, ha az ügy, az igazság úgy kívánta, nálam sokkal erősebbeknek is nekimentem. Inkább verjék meg az embert, mintsem hogy megalázkodjon. Én a grundon, a dzsungelben nőttem fel, ahol vagy eltaposnak, vagy ha megvernek, azzal mented meg a becsületedet, hogy küzdesz. 

„Humora van önmagához. Ért a világhoz.” Ez is Nádas Péter megállapítása. 

Ez nem érdem. Genetika. Négy gyerekem van, az egyiknek van humorérzéke, a másiknak nincs. De akinek nincs, az is tud nevetni másokon. És azt is megfigyeltem: a humorérzék nagyon gyakran depresszióval jár. 

Négyévesek az ikrei, fiú és lány. Nagyon helyesek. 

Egy perc van közöttük. Egészségesek. Ötvenegy éves vagyok, ez a második házasságom, negyven fölött szült a feleségem. Ebből a szempontból nagyon szerencsések vagyunk. Próbálok vigyázni magamra. Kiszámoltuk, hány évesek leszünk, amikor az ikrek ballagni fognak. És mi ott akarunk lenni az esküvőjükön is. Akkor aztán tényleg nem árt, ha az ember gimnasztikázik egy kicsit. 

Mi lesz legközelebb? Könyv vagy film? 

Regény. Tizenegy éve írom, nagyszabású munka. Most ráfordulok, és befejezem.