Verbunkkal valóra váltott álom

„Amit én táncolok verbunkot, azt csak a Budaiak tudták”Somogyi Tibor felvételeMegalakulásuk tizedik évfordulóján Jókai lakodalom címmel, huszadik jubileumukon pedig Jeles napok, farsangi mulatságok címmel egész estés műsort mutattak be. A dr. Hiller István által kitüntetett Budai László a kezdetektől fogva mindenben szerepelt, elmaradhatatlan táncosa, szólósa volt a csoportnak. „Nagyon jellegzetes táncos ő, karakter, aki ha nem lenne a színpadon, nagyon hiányozna – mondja Szakál Julianna, a csoport vezetője. – Elmesélek egy történetet, hogy legyen elképzelése arról, milyen táncos Budai Laci bácsi. Egyik alkalommal Východnán, a gálaműsorban regrutaszokásokat kellett bemutatnunk. Kiküldtem négy-öt fiút, akik belekezdtek egy magyar regrutanótába, amire mindenki felkapta a fejét, döbbent csend lett a nézőtéren, hogy mi ez az idegen nyelvű dalolás. Mi voltunk az egyedüli magyar csoport. Akkor a hatalmas szabadtéri színpadon megjelent Laci bácsi, beintett a zenekarnak, és elkiáltotta magát, hogy: »a Bertókét!«. A Bertóké egy verbunknak a címe. S ahogy elkezdte, felzúgott a taps. A közönségben sok volt a fiatal, s ők nagyon-nagyon szerették Laci bácsit, élvezték, ahogy táncol. Szívből, beleéléssel. Kedvét leli abban, amit csinál, mert szeret szerepelni, szereti megmutatni azt, hogyan táncol ő. De nem csak a színpadon tűnt jelenségnek. Ha sétált ezeknek a fesztiváloknak a helyszínén, vagy leült egy padra, népviseletben, az ő jellegzetes bajuszával olyan unikum volt, hogy szinte folyamatosan fényképezték.”

Szerény, nem igazán bőbeszédű, a kezdetekről csak annyit mond, hogy már gyerekkorában, aztán az inasévei alatt is ropta, fogta a söprűt, és azzal gyakorolt. A Népművészet Mestere-díjat hozó siker titkáról is csak keveset árul el: „Talán csak annyi a titok, hogy a táncot szeretni kell. Meg születni rá. Tízen vagyunk testvérek, abból négy férfi, de egyik se tud úgy táncolni, ahogy én. Hívtak most is, nemrég a falunapra. Mennék én most is, csak ne fájna a lábam.”

Voltak a csoportban fiatalabbak is, akik kedvet kaptak a néptáncra. „Ellesték tőlem a lépéseket. De figyelmeztettem őket mindig, hogy a zene vezessen benneteket, arra hallgassatok és a taktusra járjátok. Ugyanis ha a lábamat nézitek, mert aszerint akartok menni, akkor elrontjátok. Én is elrontottam, amikor valakinek figyeltem a lábát, és húztam volna, hogy hogyan lépjen. De ők már nem is úgy járják a verbunkot, ahogy kell, ahogy én. Mások a kilépéseik. Amit én járok, azt csak a Budaiak tudták.”

Ezek után megegyezünk abban, hogy nemcsak a tehetséget, hanem az utánozhatatlan, jellegzetes Budai-verbunkot is megörökölte.

„De már négy éve abbahagytuk a táncot. Kihaltak, kiöregedtek a tagok, két-három párral pedig nem érdemes fellépni. Tíz pár, az már igen, az már mutat a színpadon. Hiányoznak is a fellépések, mert mindig mentünk ide-oda, láttunk valamit a világból. Nagy álmom vált valóra, amikor Spanyolországba mentünk fellépni, s láthattam a tengert. Ötvenöt évesen megfürödhettem a Földközi-tengerben! Az Atlanti-óceánt is láttam, de abba már nem mentem bele. Voltunk Barcelonában, az olimpiai stadionban. Franciaországban Cannes-ban álltunk meg, gyönyörű fürdője van, fényes, forró homokkal. Németországba is eljutottam... most meg nem megyünk sehova. De azért így sem unatkozom. Mindig találok valami foglalatosságot.”

Ma már nem is igazán indulna el a tengerhez. Na, nem a hatvannyolc éve miatt, hanem mert: „Ahhoz pénz is kellene. A nyugdíjból nem mehetnénk. Az egyiket, ahogy hozza, rögtön el is viszi a postás. Abból kell élnünk, amit a feleségem kap. Az meg kevés.”

Utazunk hát egy kicsit képzeletben. A vaskos fotóalbumban lapozgatunk, amelyben korábbról fekete-fehér, az utóbbi időből színes képek őrzik az egyes fellépések pillanatait. Kérdezem, milyen érzés így belelapozni a múltba. „Régen volt ez már, bizony” – mondja, aztán mesélni kezd. „Másként éltünk, mint a mostani fiatalok. Nyolcéves koromban már mennem kellett aratni, mezítláb, mert nem volt ám bakancs. Tízévesen ökrész voltam az uraságnál. Ha anyánk levágott egy kacsát, azt tizenkétfelé kellett osztani. Most meg nem kell a gyerekeknek a hús! A háború után már könnyebb volt. 52-ben mentem kőművesinasnak, 53-ban építettem az első házat. Négyen összefogtunk inasok, és mester irányítása nélkül felhúztuk.”

A múltba révedésből kiderül, nem csak táncosként állt színpadon, hanem színdarabokban is játszott. Szeretett moziba járni, sokat olvasott, főleg történelmi témájú könyveket, és évekig tevékenykedett a helyi Csemadok vezetőségében. Aztán mintegy nyugtázásként elhangzik, hogy „sok minden belefér egy emberéletbe, ha van hozzá erő és egészség”.