Végtelenek vonzásában

A tengerparti őrtoronyban a második figyelmeztető vészjelzést adták le. A fürdőzők színes kavalkádja karneváli óriássárkánnyá változva kígyózott a szálloda felé. A törékeny testű lány előjött a sziklahasadékból. Tágra nyílt tekintetében az engedetlenség ostorával – harca készen. Ő nem menekül!

Lábfejét ölelő homokszemcsék formázzák nyommá. Az egyik formás női, míg a másik – a béna, egy tétovázó kisgyermek esetlen lábnyoma. Fiatal teste a lépteknek ebbe a pokoli ritmusában őrlődött. A tenger egyre sötétült. Tán a lány lelkének vihara is dúlta a vizét, mely követelődzve vette birtokába a partot. Kócos hableányok fehér vízfodrokból szoknyát tekertek a karcsú lányderékra, mely kecsesen hajladozott a szörnyű morajlásra. A víz mint egy szilaj szerelmes ostromolta ölelésével. A lány boldog volt. Kacagása milliónyi vízbuborékként gyöngyözve hullott alá.

A csend hirtelen állt be. A lány szorosan lezárta a szemét.

Most nem, nem akarja látni az előtörő napsugarat – az újra szelíden medrében heverő tengert – a viháncoló gyermekhadat – az ujjnyi fürdőruhában pompázó testeket.