Vazekám

Végre talpra álltam betegségemből. Kimehetek a lakásból, hogy elnézegessem a télbe fordult táj rezdüléseit. Lemegyek a pincébe, hogy beszívhassam az érett gyümölcsök illatát, megérintek egy óriáskaralábét, és már előre számban érzem a sült tök édes ízét. Önző volnék, máris elfelejtkeztem volna beteg napjaim szórakoztatójáról? Ó nem, hiszen az egyik csatornán reggelente sárgán virító műnapraforgó köszöntött rózsaszín műlepkével.

Hálátlanságom mutatja, én mégis a műszőlő közt siető műembert s a légben repülő műmadarakat szerettem, mert ez jelezte az unalomig szajkózott reklámok végét. Mindent tudok Ciniről. Tetszett, ahogy a két nagykutyával hentergett az ágyban.

Láttam, milyen eszes csellel lopták be a börtönbe. Alig vettem levegőt mialatt Ágicának műtötték a mellét, és fel vagyok háborodva, hogy mindössze csak húszszor ismételték.

A húst is félre toltam, mikor két megbolydult agyú ténsasszony szemem láttára beszélgetett a földönkívüliekkel. De ez még mind semmi! Megismertem a gyilkolás minden formáját, mely hatványozva jelent meg mindennap.

Ha jól belegondolok, tudnék már robbantani is! Te jó ég, meg kell változnom. Olyan rosszmájú lettem, hogy félő a legközelebbi CT-vizsgálat ezt is kimutatja, és akkor..., akkor, Vazekám, jöhet újra az ágyban fekvés és a TV.