Vatikáni szövegbazár és turkáló

A világirodalom legismertebb kommentárjait kétségtelenül Gaius Iulius Caesar írta, s bennük alapjában véve precíz, néprajzi, földrajzi, történelmi adalékokkal teletűzdelt hadinaplót alkotott. Az ő művének előképeit a hüpomnéma görög műfajában lelhetjük föl, illetőleg Xenophón visszaemlékezéseiben. Az antikvitás bűvöletében élő humanisták, akik önreprezentációjukat alapjában véve antik modellekben vélték kiteljesíthetőnek, szövegeikben lényegileg a korábbi tradíciót írták felül. II. Pius pápa kommentárjai messzemenően őrzik az örökölt beszédmód kereteit: akárcsak Caesar vagy Xenophón, Aeneas Silvio Piccolomini, azaz II. Pius is következetesen egyes szám harmadik személyben beszél önmagáról.

Ez a narratív pozíció alapvetően dinamizálja a szerzői funkciót: a szépírás irányába tágítja ki a szövegteret, ráadásul egy ilyesfajta szcenírozás, vagyis a hitelesítés tömény gesztusa révén a főszereplő cselekedeteinek indítékai könynyebben védhetőek lettek, az erények pedig egészen az egekig magasztalhatóvá váltak (ez utóbbi vitathatatlan bájt kölcsönöz a szentatya stílusának). Aeneas Silvius művét elsősorban történelmi forrásként kezelik, hiszen a szerző a 15. századi Európa szinte minden jelentősebb eseményére nemcsak hogy reflektál, de a legtöbbjén részt is vesz. Valóságos regény tárul elénk, rendkívül szellemes és máig eleven előadásban, olykor a tudós, máskor a kiváló taktikus és „politológus”, majd a költő, a legendaíró szemszögéből, a vallásos elmélkedés és útleírás nyelvi regisztereinek baráti szövevényében. Kevesen tudják, hogy a nagyszerű pápa kiváló szerelmi (sőt: erotikus) költőként kezdte irodalmi karrierjét (egy szerelmesvers-kötete Cinthia címen máig népszerű a neolatinisták körében, korai erotikus novellája pedig, az Eurialus és Lucretia már a 16. században megtalálta magyar fordítóját), majd formálisan megtagadta korábbi énjét, s az antik-pogány Aeneas név helyett felvette a keresztény Piust (mely jámbort jelent). Varázslatos elevenséggel idézi meg főhőse gyermekkorát, utazásait, csodás megszabadulásait, a bűnökkel való szüntelen harcát, világformáló döntéseit. A humanista pápa az objektivitás látszatát őrizendő nem Szent Ágoston vallomásait vette mintául, hanem az antik, nyelvi megnyilatkozásaiban purista latinsággal alkotó Ceasart: Pius valóságos imperátorként uralja szövegét, nem médiumként hagyja átáramolni magán egy felsőbb szféra üzenetét, a nyelv igazi művésze, a történetmesélés, az anekdota szellemes adagolója a történelmi-politikai kontextus mára már nem minden részletében világos diskurzusába.

A kommentár tehát öszvérműfaj. Az énformálás eszközeként és transsparenciájaként megképződő szöveg „kordában tartásának” nyomait észlelni élvezetes játék. Hasonlóképpen izgalmas az a kontaminációs nyelv, mely a humanista szöveggenerálásra oly jellemző, hogy az antik utalások és reáliák a keresztény mozzanatokkal látszólag nem állnak ellentétben: a hajótörés idején Neptunust illeti fohász, a kikapós angol hajadonok bűnre csábító igyekezetétől viszont már Jézus véd meg. A pápa műve valóságos tematikus és nyelvi bazár, éjjel-nappal nyitva tartó turkáló.

Aeneas Silvius lényegében életrajzot írt, de nem önéletrajzot, hanem kora életrajzát. Történelemfelfogása ma egészen korszerűnek hat, hiszen a jelenségeket már-már itt-ott a Stephan Greenblattre jellemző ún. zónamodellel dolgozik: nem szuprastrukturális rendszerként értelmezi a kultúrát, az egységben megjelenő különbözőségeket regisztrálja. Munkájába belekódolja a recepció ellenőrizhetetlenségét is, tudatában van, ahogy vallja, hogy szövegein „nincs hatalma”, mihelyt „mindenütt olvassák őket”: vagyis a hitelesség másként értelmeződik a recepcióban, a szöveg csak katalizátorként működik. A pápa tehát lényegileg mindvégig profi szépíró marad.

Óriási konspirációk és világtörténeti események mögött számtalanszor csak kicsinyes érdekek húzódnak meg, Pius az egyházi struktúrákat sem kíméli, ennek bizonyítéka saját előrejutásának ambivalens rajza az egyházi ranglétrán, illetve az ellenpápaság intézményének ábrázolása. Földrajzi, néprajzi jegyzeteit a csodálat és lelkesedés retorikája jellemzi: hosszan értekezik például a timföld felfedezéséről és gazdasági hasznáról, részletesen leírja a skótok szokásait, a nápolyi földrengést, jellemzi Firenze jeles szülötteit, részletezi zsarnokok rémtetteit, leírja az antikvitás klaszszikus emlékhelyeit stb. Vérfertőző viszonyok, intim fürdőélet, házasságtörési ügyek, csodás lények, állandó zavargások, pártütések, szentté avatások, rettenetes betegségek, az ereklyekultusz vonatkozásai, a magyarországi helyzet, a török veszély – és még sorolhatnám a parádés szövegkavalkád témáit. Pius remekműve többrétegű olvasatot kínál: történelmi műként is megállja a helyét, de sajátos önéletrajzként, egy emberélet útinaplójaként is méltán számíthat az olvasó kegyeire. A magyar fordítást Bellus Ibolyának és Boronkai Ivánnak köszönhetjük.

(II. Piusz feljegyzései, Balassi Kiadó, Budapest, 2001.)