Vásárolj, ne gondolkozz! - jól időzítette új dokumentumfilmjét a Netflix

A Vedd meg most: A shopping-összeesküvés a Black Friday előtti napokban került a sreaming-szolgáltató kínálatába, és remélhetőleg a nagy karácsonyi vásárlási láz közepette nézik meg legtöbben. Azokat vette célba, akik eddig kevésbé érdeklődtek a fenntarthatóság, a pazarlás, a karbonlábnyom és a túlfogyasztás veszélyei iránt, azzal pedig végképp nem foglalkoznak, hol végzik az általuk kidobott termékek. 

Mert – ahogy azt egy divattervező megfogalmazza: nincs olyan, hogy „ki“. Minden kacat itt marad a bolygónkon. 

A téma ismerői első blikkre talán kissé szájbarágósnak tarthatják a film képi világát és a verbális tálalást. Később azonban – velem együtt - megérthetik az alkotók célját: a lehető legdirektebb, legemészthetőbb módon akarták prezentálni a tényt, hogy nagy a baj.

Nic Stacey rendező azzal kezdi, ami mindannyiunk számára garantáltan sokkoló: hogyan manipulálnak bennünket a nagy cégek, mekkora tudomány lett és mennyi pénzt hoz a konyhára a megtévesztés, miért drága az, ami olcsónak tűnik, és miért érezzük úgy, hogy elszalasztjuk a lehetőséget, ha nem tesszük a kosarunkba azt a valamit, amire egyébként nincs is szükségünk. 

A film felépítése meglehetősen rendhagyó. Van benne egy ügyes csavar is: olyan, mint egy profitmaximalizálási gyorstanfolyam. Öt pontba foglalja össze, hogyan gazdagodhatunk meg gyorsan, ha nem vagyunk tekintettel a környezetre. Ez az öt „parancsolat“ tagolja fejezetekre a 120 perces filmet, és egy mesterséges intelligencia által generált női hang a narrátor, „aki“ időnként megdicsér minket, hogy milyen messzire jutottunk már a tanulásban. 

A parodisztikus stílust minimalista rajzfilmes megoldások erősítik, a megszólalók egyszínű háttér előtt beszélnek – azokat a színeket választották mögéjük, amelyek a marketing-guruk szerint leginkább csábítóak az online vásárlás platformjain. 

Nem akárkik beszélnek hozzánk. Nagy cégek egykori vezetői ők, akik rájöttek, hogy a rossz oldalon álltak. Tele vannak lelkiismeretfurdalással. 

Felmondtak, idő előtt nyugdíjba vonultak, vagy éppen fellázadtak, belülről próbálva rombolni a hazug rendszert, amelynek felépítésében maguk is segédkeztek. Ezek a zseniális manipulátorok egyfajta megtérésnek tekintik a pillanatot, amikor elegük lett - pedig korábban a céghez való lojalitást is hitkérdés volt számukra. 

Konkrétan az az Adidas, az Apple, a Unilever és az Amazon volt csúcsmenedzserei tálalnak ki. Hétpecsétes titkokat osztanak meg Nic Stacey rendezővel és stábjával – nem csodálkoznék, ha a cégek beperelnék a stábot vagy a Netflixet. Egyelőre még csönd van, de várjuk ki a végét, a film csupán két hete elérhető (magyar szinkronnal is). 

Az Adidas korábbi főnöke, Eric Liedtke szerint a divatipar olyan eszelős tempóban dobja piacra az új termékeket, hogy évente sokszorosan felruházhatnánk belőlük a Föld teljes lakosságát. A raktáron maradt régebbi – azaz pár hónappal korábban legyártott - termékeket pedig inkább megsemmisítik, mintsem, hogy olcsóbban adnák, vagy eljuttatnák őket a rászorulókhoz, hogy ne sérüljön a márkanév. A megtért csúcsmenedzser, ahogy a többi nyilatkozó is ontja a számokat, de mivel ezek felfoghatatlanok az átlagnéző számára, a rendező érzékletes computer-animációkkal rásegít: 

látjuk, ahogy a cipők és ruhák betemetnek olyan ismert helyeket, mint a Sydney-i operaház környéke, a New York-i Times Square, Párizs központja, vagy a Copacabana-strand. 

Szájbarágós ez a stílus? Nem hinném. Jobban felfogjuk a hallottakat, ha a műanyag elborítja a képernyőnket, mint azt a számadatokat, hogy például manapság 10 tonnányi műanyag kerül legyártásra másodpercenként. Egy zacskó aktív használata átlagosan 30 perc, ezekből 500 milliárd darab készül évente, vagyis az emberiség közel 1 millió nejlonzacskót használ el percenként. És 400 évbe is beletelhet, mire egy zacskó teljesen lebomlik. 

A nagy fast-fashion üzletláncok is megkapják a magukét pár kiábrándult divatgurutól. 

Az eszetlen versengés miatt a GAP évente 12 ezer új fazont dob piacra, a H&M kb. 25 ezret, a Zara kb. 36 ezret, az egész iparág pedig évente 100 milliárd ruházati terméket gyárt le. 

A márkák elkápráztatják a fogyasztót az olcsó cuccokkal, amelyek csak 8-10 mosást bírnak ki. Aki pedig úgy dönt, hogy a gyűjtőpontokon leadja feleslegessé vált darabjait, legfeljebb saját lelkiismeretét nyugtatja meg, a bolygón nem segít. 

A 30 millió lakosú Ghánába példálul hetente 15 millió ruha és cipő érkezik – nagy részük a gyártótól, hogy kipipálja a jótékonykodást, illetve megszabaduljon a „lejárt“ kollekcióktól. 

Ekkora mennyiséggel az ottaniak nem tudnak mit kezdeni, úgyhogy egyszerűen elégetik, elássák, vagy a tengerbe szórják a szállítmányokat. Miközben lehet, hogy cég székhelyétől pár utcányira lelkesen fogadnák az adományokat, és a szállítással járó környezetszennyezés is csökkenthetne. De melyik márka szeretné, hogy hajléktalanok parádézzanak a cuccaiban? 

A film készítői remek érzékkel fókuszálnak a legszélesebb nézői réteget érintő területekre. A divatipar, a mindent ellepő műanyagok és az élelmiszerpazarlás mellett ilyen az elektronika is. Telefonokból például naponta közel 14 millió darabot dob ki az emberiség, csak azért, mert eleve úgy gyártják őket, hogy ne lehessen akkumulátort cserélni bennük. A legújabb monitorok, tévék, laptopok, vezeték nélküli fülhallgatók már szétszedhetetlenek, javításuk gyakorlailag lehetetlen, mert a gyártó nem biztosít pótalkatrészeket. Azaz: dobd el, ha elromlik, és vegyél újat! 

Ha pedig leadod a régit, mert környezetbarát vagy, ismét becsapnak. A veszélyes hulladéknak számító kütyük valahol Ázsiában végzik, ahol kizsákmányolt munkások gyakorlatilag kézzel bontják szét őket, belélegezve a kadmiumot és egyéb káros anyagot. 

Számomra a film talán legmegdöbbentőbb öt perce az volt, amikor egy német „partizán“ nyomkövetőt tett egy monitor belsejébe, atán leadta a gyűjtőponton újrahasznosításra. Németországból Antwerpenen át egészen Taiwanig követte a monitor útját. Az illető kikötői munkásokkal is elbeszélgetett: egyes helyeken elég a konténer ajtajára ragasztani egy borítékot száz dollárral, és senki nem kérdez semmit, felpakolják az elektronikus szemetet a teherhajóra.

További hatásos mikrotörténetek is helyet kapnak a filmben. Végigkövethetjük egy csipszes zacskó „életútját“, a mosással előidézett környezetszennyezést, megismerhetjük az élelmiszerláncok és a kozmetikai cégek félrevezető manővereit, láthatunk kettesével műanyag fóliába csomagolt kukoricacsöveket, gyömölcsöket. Belenézhetünk a Manhattan utcáin elszálításra váró szemetes-zsákokba is: csokihegyeket, eladatlan pékárut, bontatlan termékeket bányásznak ki belőlük a környezetvédők. A zsákok azért feketék, hogy a járókelők ne láthassák, mit rejtenek - mondja egyikük. 

És azt is megtudhatjuk, hogy már 1925-ben elkezdődött a profitorientált környezetszennyezés. A nagy izzógyártó cégek felső vezetői konstatálták, hogy túl jók a termékeik. Összeültek hát, és megyegyeztek, hogy mindannyian lerövidítik az izzók élettartamát 2500 óráról 1000 órára – felesleges hulladékhegyeket teremtve. Ez volt az első úgynevezett tervezett elavulás.

Akit egy kicsit is érdekel bolygónk jövője - melynek óceánjaiban 2050-re több lesz a műanyag, mint a hal -, szánjon két órát erre a dokumentumfilmre. Mert bár a téma több aspektusát nem érintik az alkotók, a lényeget szenzációhajhászás nélkül, tényszerűen ragadják meg.