Kultúra
Varró Dániel - Médiaklikk

Varró Dániel: Amikor a fiam megtanulta az odaadom szót, szívesebben adta kölcsön a játékait

Juhász Katalin

2018. május 23. 19:56

Interjú Varró Dániel költővel

Varró Dánieltől évek óta kérdezgetik, mikor gyűjti kötetbe a Nők Lapjában futó apukanaplóját. Ismerek olyan olvasót, aki kéthetente kivagdosta és füzetbe ragasztotta ezeket a bájos szövegeket, amelyek előbb egy, majd két, végül három kisfiú cseperedését követték. Áprilisban végre megjelent a könyv, Aki szépen butáskodik címmel.

Miért pont most jött el az ideje ennek a válogatásnak?

Például Misi fiam miatt, aki már iskolás, és nem feltétlenül örül, ha mindenfélét leírok róla, mondjuk, hogy melyik kislány tetszik neki. Egyéves volt, amikor hét éve elkezdtem a naplót. Most úgy érzem, nem sok újdonságot tudok már mondani, mert a testvéreinél ismétlődnek azok a jelenségek, amelyek érdekesek voltak számomra. Ez a könyv egy korszak lezárása.

Már korábban is egy könyvet láttál magad előtt?

Sokáig nem gondoltam, hogy érdemes ebből könyvet összerakni. Kezdetben abban sem voltam biztos, hogy másokat is érdekel, amit a saját gyerekeimről mesélek, mert engem sem hoz mindig lázba, amikor mások teszik ugyanezt. Aztán jöttek a pozitív visszajelzések, komoly íróktól, költőktől is. Az író-olvasó találkozókon pedig messze az volt a legtöbbször feltett kérdés, hogy tervezek-e ebből könyvet.

Megvolt a szelíd kényszer is, hiszen kéthetente szállítanod kellett a következő részt. Tudatosan figyelted a gyerekeidet, hogy mikor produkálnak valami használhatót?

Persze, megvolt ez a megfigyelői attitűd, de inkább örültem a szelíd kényszernek. Mert ettől egy csomó helyzetben úgy éreztem, jobban jelen vagyok, mint egyébként lettem volna. Én otthon dolgozom, fordítok és írom a verseimet, amit Misi egy idő után nehezen tolerált. Mindig jött, kopogtatott, nem értette, hogy otthon vagyok, mégsem vele foglalkozom. Aztán már ketten akartak segíteni nekem. Attól, hogy a velük töltött idő is kvázi feladat volt számomra, jobban figyeltem rájuk, és gyorsan leírtam, ha mondtak valami érdekeset. Ezt hamar meg is szokták, a vége felé Misi már többször szólt, ha úgy érezte, jót mondott. Hogy ezt nyugodtan leírhatod, papa. Tulajdonképpen azért is vállaltam a Nők Lapja felkérését, mert az én szüleim annak idején nem vezettek rólam naplót, mivel második gyerek vagyok. A nővéremről részletes babanaplót találtam, ott volt az összes aranyköpése, minden érdekesség, amit csinált, egy csomó fényképpel illusztrálva. És a napló végén van fél oldal rólam. Rosszul esett, hogy engem már nem tartottak olyan érdekesnek, pedig kíváncsi lettem volna, miket műveltem két-három évesen, hogy láttam a világot, mert nagyon kevés emlékem van ebből az időből. Megfogadtam, hogy ha egyszer gyerekeim lesznek, mindenképp megörökítem a kiskorukat, krónikásuk leszek, mert hátha később szívesen olvassák. Arról persze nem is álmodtam, hogy mások is…

 

2018. május 20. 18:50

Közvetlen közelről figyel halálos ellenségünk: a szomszéd

Rólad szintén meg lehet tudni ezt-azt az írásokból. Mennyit tanultál saját magadról ennek a naplónak köszönhetően?

Egyrészt számomra természetes ez a helyzet, mert a verseimben is alanyi költő vagyok, azaz általában a saját örömömet, bánatomat éneklem meg. Másrészt sok mindent magamra vonatkoztattam a gyerekeket figyelve. Például irigyeltem őket, amiért nálam sokkal jobban kezelik a kudarcot. Amikor egy pici járni tanul, kétpercenként hasra esik, kétségbeesetten sír, de aztán feláll és tovább próbálkozik, újra meg újra. Vagy ott a bizalom kérdése. Amikor a bátyja kupán vágja, először zokon veszi, de két perc múlva már ugyanolyan bizalommal fordul felé. Vagy ahogy határozott nemet tudnak mondani.

Aki gyerekverseket ír, annak ideális állapot, hogy három gyerekkel van körülvéve. Gondolom, mindet a sajátjaidnak írod, illetve rajtuk teszteled.

Nemcsak, hogy nekik írom és rajtuk tesztelem, hanem a legtöbbször a történeteket is ők ihletik. És bizony előfordul, hogy nem aratok túl nagy sikert. Főleg Misi húzta a száját egy időben, amikor lelkesen felolvastam neki egy-egy róla szóló mondókat. Vagy kerek perec kijelentette, hogy unatkozott közben, mert túl hosszú. Viszont amikor már könyv lett belőle, lehetett lapozgatni és nézegetni a szép illusztrációkat, sokkal érdekesebbnek találta. Ezt az apukanaplót is most szerették meg, sőt, gyakran esti mesének is ezt kérik. A kétéves Béni fiam is szereti hallgatni azokat a részeket, amelyekben ő szerepel. Most is épp róluk írok egy verses mesefüzért. Ez amolyan skandinávkodó könyv, Szomjas troll címmel jelenik meg ősszel. Lesz benne mese a kis hablegényről, akit a legkisebb fiamról mintázok. A kíváncsi óratörpe, aki mindent szétszerel, Jancsi, a középső fiam. Misinek egy harcias, de vérző szívű vikingről fogok írni. Maga a troll pedig én leszek, mert persze nem maradhatok ki ebből.

Előfordult már, hogy változtattál valamin, mert a gyerekeknek nem tetszett?

Igen. Fontos visszajelzés például, ha valamit nem értenek, és rákérdeznek. Ennek a fordítottja is érdekes, amikor rádöbbenek, hogy amit én bonyolultnak hittem, azt az ötéves fiam azonnal átlátja, vagyis sokkal többet megért, mint amennyit feltételeztem róla. De olyan is volt, hogy ötletet adtak nekem. Például szerették volna, ha visszatérne egy szereplő, akit én már kiírtam a történetből. Abból is sokat tanulok, ahogyan más mesékre reagálnak. Például, hogy nem feltétlenül muszáj lebutított nyelvet használni a gyerekeknek szóló szövegekben, mert rendkívül nyitottak, még az abszurd humort is megértik, és jó antennájuk van a különböző stílusokhoz, műfajokhoz. Szóval én a teljes meseirodalmat tesztelem rajtuk, a kifejezetten lányos mesék kivételével. Úgyhogy jelenleg elmondhatom magamról, hogy a 2–8 éves fiúknak szóló mesékben nagyjából tudom, mi működik és mi nem.

Hatással volt ez a hét év a költői nyelvedre, a szóhasználatodra? Egy szavakkal foglalkozó ember számára nyilván érdekes, hogyan kezdik a gyerekek elsajátítani a nyelvet, hogyan veszik birtokba.

Ezt tényleg rendkívül izgalmas volt figyelni, de nem tudom, hatott-e vagy a jövőben hat-e majd a verseim nyelvére. Egy csomó nyelvi következetlenségre, furcsaságra ők hívták fel a figyelmemet. A legkisebb, aki mostanában kezdett el sokat dumálni, szinte naponta rávilágít a magyar nyelv logikátlanságára. Egyik este Béni beszaladt a gyerekszobából egy másik szobába, ahol sötét volt, és kiabálni kezdett, hogy jaj, nem látok semmit! Amikor felkapcsoltam a villanyt, megkönnyebbülten sóhajtott: Most már látok semmit! Igaza volt, mert a kettős tagadás teljesen felesleges. Az is izgalmas, hogy mennyit változtat a hozzáállásukon, viselkedésükön, világlátásukon az, ha megtanulnak egy-egy szót. Misi például soha nem szerette különösebben a kölesgolyót, a feleségem azonban vigyáz arra, hogy egészségesen táplálkozzanak a gyerekek. Attól kezdve, hogy megtanulta kimondani a golyócska szót, mindig golyócskát kért, egy csomót befalt belőle. Az ismerőse lett, hiszen már tudta a nevét. Amikor megtanulta az odaadom szót, szívesebben adta kölcsön a játékait a homokozóban. Azelőtt inkább mindent elvett másoktól. Vagyis sok esetben inkább a szavak irányítják a tetteinket, mint fordítva. De a költői szóalkotásban is jók a gyerekek, Béni fiam például egyik nap reggelinél egy görbe virslit talált a tányéron, és azt találta rá mondani, hogy szivárványkolbász...

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik. Egyben felhívjuk figyelmüket, hogy a kommentekhez tartozó IP címeket a rendszer elraktározza.

Önnek ajánljuk