Megvan a kilencven, folyt. köv.

Tömör választ ad arra a kérdésre, hogy minek köszönheti testi és szellemi fittségét. „Olyan helyzetet teremtett nekem a Jóisten, hogy nagyon szeretek élni. Remélem, itt leszek még egy ideig. Majd ha nagyon nyűgös lesz, akkor feladom. De addig nem.”

Voltak egyáltalán rossz időszakok az életében?

Itt-ott egy kis csalódás, de lényegében szerencsés vagyok. Mindig azt csinálhattam, amit szeretek. Ha futballozni akartam, azt mondták, jó, menjél! Ha táncolni akartam, biztattak, hogy táncoljak. Igaz, hogy rendező akartam lenni, de abban az évben, amikor jelentkeztem a főiskolára, nem indult rendezői szak. Felvettek színésznek. Azt mondták, gyere! Lehet, hogy a Jóisten kirendelt mellém egy vagy két őrzőangyalt. Nem tudom. De szerencsés életem van még most is.

Mondja is gyakran: „Én a színpadon sosem vagyok fáradt.” Létezik ilyen egyáltalán?

Elfogadom, ha ezt valaki megvétózza, de velem csak az fordult elő, hogy néha jajgattam egy kicsit. Jaj, a vesekövem! De a színpadon már semmi bajom nem volt. Ott már úgy tűnt, hogy meg is gyógyultam. Aztán kijöttem, és újra jelzett a vesekő. Ez másoknál is így működik. Garas Dezsőtől és Darvas Ivántól is ugyanezt hallottam. Pedig a Garas elég morc fazon volt, mégis azt mondta, hogy a színpad furcsán hat az ember idegrendszerére. El tudja vonni a figyelmet más, kellemetlen dolgoktól.

Hosszasan gyalogolni már nehezére esik, állítja, táncolni viszont még mindig szeret. Hogy van ez?

Fogalmam sincs. A színpadon még mindig megy, de az életben már nem hiszem, hogy igazán élvezném. Érdekesen működnek a dolgok. Ha egy színpadi helyzetbe beleteszed magad, teljesen mindegy, hogy az két- vagy hatvanoldalas szerep, az agyadban átalakulnak a szerkezetek. Lehet, hogy egy hozzáértő, tudós ember képes lenne ezt megmagyarázni. Hogy átkapcsol az agy. Ha valamire nagyon erősen kell koncentrálni, akkor az élet többi része háttérbe szorul.

Kötve az előbbi kérdéshez: Törőcsik Marival színpadon is, televíziós szórakoztató műsorokban is jókat táncoltak.

Társaságban is. Ott, ahol szerepelni egyikünk sem szeretett. Ha viszont megszólalt a zene, már fel is pattantunk. A tánc mindig elért minket valahol. Bálokba nem jártunk. Olyan, hogy ma este táncolni megyünk, nem volt. Mari egyébként nagyon édesen táncolt. Ahogy énekelt. Nagy hangja nem volt, de olyan kis finoman tudott énekelni. Tisztán, nem hamisan. Elragadóan.

Jól szedte a lábát, ha táncra perdült.

Nem beszélve arról, hogy nagyon szép lába volt. És a szája meg az az icipici szeme! Azzal tudott szépen és gonoszul is nézni.

Gonoszul?

Ajjaj! A filmjeiben van egy-egy pillanat, amikor haragszik valakire. Olyankor látni. Hegyi Barna, a Körhinta operatőre szerette is fotózni az arcát.

Szakmai életében mit tart igazán nagy szerencséjének?

Amikor a főiskola után leszerződtem a József Attila Színházhoz, Fodor Imre volt ott az igazgató. Rögtön az első beszélgetésünk után úgy éreztem, mintha már harminc éve együtt dolgoznánk. Ettől én az igazgatói helyzetet nem tartottam ellenségesnek. Ha valakivel nem értettem egyet valamiben, akkor teljes szívvel, őszintén elmondtam. Nem volt soha olyan igazgatóm, akivel ne lettem volna jóban. Még az sem okozott gondot, ha én voltam az igazgatóm. Ha valaki más véleményen volt, mint én, igyekeztem megérteni őt. Nem volt olyan helyzet, amit ne tudtunk volna megbeszélni. Egy dolgot nem akartam, hogy pártilyenség vagy pártolyanság legyen a színházban. A színháznak szinte kötelessége a fennálló helyzetet piszkálni, bírálni, akár humorral, akár keményebben. De a társulaton belül ne legyen párthelyzet. A színházban a színészek és a nézők a legfontosabbak. Mi a nézőket nem válogathatjuk meg, de rábírhatjuk őket arra, hogy megértsenek, szeressenek bennünket, sőt még arra is, hogy együtt játsszanak velünk. Ehhez nem kell tudnom, hogy ki hogyan vélekedik az ország vagy a világ sorsáról.
 
Nagyon dús, telített hónapokat tudhat maga mögött. Kapott egy remek, testre szabott szerepet a Karinthy Színházban, ugyancsak fontosat egy új játékfilmben, és bekerült egy többrészes reklámfilmbe is. Bírta a tempót?

Jaj, a Karinthy színházi szerepet nagyon szeretem. A reklámfilmecskék miatt megállítanak az utcán. Még olyanok is, akik szívből utálják a reklámokat. De ezt, amiben Szilágyi Tiborral telefonálgatunk, sokan követik. Ami pedig a játékfilmet illeti: nagyon jó társaságba csöppentem. Végig remek hangulatban dolgoztunk. Igazán élvezetes munka volt. Ha ez mind átjön majd a vásznon, akkor jó kis film lesz a Ma este gyilkolunk. Én egy öreg színész vagyok benne, egy aranyos figura, aki mindenre kapható.

A kellemetlenségeket hogyan szokta elkönyvelni magában?

Úgy, hogy már tudom, a nagy szomorúságok mindig valami jót hoznak. Egy csalódás engem nem levert, hanem áttett egy másik helyzetbe, ami viszont nagyon jó volt.

Azt sem bánta meg soha, hogy elvált Törőcsik Maritól?

Nem, nem bántam meg, hiszen barátok maradtunk. Az a kilenc év ugyanis, ami összekötött bennünket, olyan jó volt, hogy egyikünkben sem hagyott rossz emlékeket. Van egy érdekes tulajdonságom: ha én egyszer megszeretek valakit, az a szeretet akkor is megmarad bennem, ha az útjaink aztán különválnak. Úgy veszem, hogy valami elmúlt, kihűlt, és ha rossz is volt ez az érzés, hál’ istennek nagyon rövid ideig tartott.

Jelez a szíve, ha a Nemzeti Színház folyosóján elmegy Törőcsik Mari egykori öltözője előtt? Vagy már csak otthon szokott gondolni rá?

A Nemzetiben általában akkor jut eszembe, amikor az új Nemzet Színészét választjuk meg. Mari kegyetlenül határozott tudott lenni. Ha ő egyszer a fejébe vett valamit, akkor azt meg is valósította. Ő járta ki, ő intézte el a Nemzet Színésze kitüntetést. Valósággal ráhajtott. Kiharcolta. Ő, egy személyben. Ahogy egykor Gobbi Hilda az idős színészek otthonát és a Bajor Gizi Színészmúzeumot, Mari a Nemzet Színészét.

Miben hasonlítanak egymásra?

Ő is imádta, és én is imádom az életet. Nagyon jó élni, szokta mondani. Én is ezt mondom. Élni jó, nagyon jó. A szemüveget is hasonló céllal teszem fel, mint egykor ő. Neki a sminket helyettesítette, nekem meg civil kellék. A ruházatom része. Sok szem alatti ráncot semlegesít ez a plusz kis keret.

Bödőcs Tibor, Pottyondy Edina, Somogyi András. Mondanak önnek valamit ezek a nevek?

Ne árulja el senkinek, de nem.

Stand-up komikusok. Hármuk közül az első szerint Magyarország mostanában aranybánya a képmutatás terén.

Már a szó is nagyon furcsa. Képmutatás. Saját magáról ez soha senkinek nem jut eszébe, csak mindig valaki másról. Én még nem hallottam olyat, hogy valaki azt mondta volna, nem bírom magamban, hogy képmutató vagyok.

Azokról a kollégáiról, akik behódoltak a hatalomnak, hogyan vélekedik?

Ez is nagyon nehéz kérdés. A behódol nem is jó szó ide. Inkább keresi a lehetőséget az érvényesüléshez. Elmondom az én rövid megfogalmazásomat a színészek helyzetéről. Az első dolga a frissen végzett színésznek, hogy megismerjék. A második, hogy megszeressék. A harmadik, hogy elismerjék, az már nem az ő dolga. Ennyit lehet ezen a pályán elérni. Hogy aztán valakit úgy ismernek meg, hogy előbb a botrányát, és utána, hogy miben szerepel? Ilyenre is volt már példa. Latinovits Zoltánról előbb tudta az ország, hogy mekkora balhét csinált, mint azt, hogy melyik színházban van. De megismerték a játékát, megszerették őt, és kénytelenek voltak elismerni. Eszközökben válogatni az érvényesülés miatt... a fene tudja! Ha az a behódolás, hogy azzal másnak ártani tud az illető, az elítélendő. Ha nem tud, vagy nem akar ártani, csak saját magát akarja előnyös helyzetbe hozni... lelke rajta!

S ha azt hallja: eutanázia? Ön szerint rendelkezhet az ember a saját életével? Jogában áll döntenie a saját haláláról?

Ez biztosítási kérdés. Ha valaki önkezével vet véget az életének, a biztosító nem fizet. Ha viszont hosszú kínszenvedés után vagy természetes halállal megy el, akkor igen. Faramuci helyzet ez. Ha azt mondanám, tessék engedélyezni az eutanáziát, mint a legyek, úgy hullanának a politikusok. Rájuk fognák, hogy ők maguk döntöttek így. Sok visszaélés lenne ezen a téren. Egy biztos, aki megszületik, előbb-utóbb meg is hal. Csak nem mindegy, hogyan.

Ez az, ami aztán mindenkit foglalkoztat. Az utolsó felvonás. A „hogyan?”

Az én papám soha senkinek nem csókolt kezet. Egyszer csak a konyhában, amikor arról beszélt a mamámmal, hogy milyen új függönyt kellene venni, megfogta a kezét, megcsókolta, majd bement a szobába, és meghalt. Másik családi történet. Kilencvenhat éves korában a dédnagymamám, aki sváb asszony volt, azt mondta a nagybátyámnak: Te Lajos, hozz fel nekem egy üveg bort! A felét kitöltötte – nem abba a kis pohárba, amiből egész nap ivott – egy bögrébe! Megitta, gondolkodott, kitöltötte a másik felét is, megitta, majd bement a szobába, és meghalt. Szerencsés ember, akinek a Jóisten jelzi, hogy itt a vég, és aszerint cselekedhet. Én már most borzasztóan hiányzom magamnak, ha elgondolom, hogy nem leszek. Hogy fogok tudni lenni, ha már nem vagyok?

Ilyeneken töpreng mostanában?

Hogyne jutna eszembe?! De még nem akarok elmenni. Az életemet, hogy még vagyok, Angélának köszönhetem. Amikor nagyon vacakolt a szívem, ő intézkedett. Jó időben vitt a mentő a lehető legjobb helyre, és ahhoz az orvoshoz, Merkely professzorhoz, aki visszahozott a túlsó partról. Látja, ebben is hasonlítok Marihoz. Egyszer őt is onnan hozták vissza. Hálás vagyok a sorsnak, hogy úgy intézte, mi ketten, Angéla és én egymásnak legyünk.

A szerző a Vasárnap munkatársa