Vándorként jártuk a Felvidéket

Somogyi Tibor felvétele)Fellegi mutatott be bennünket egymásnak, s mindjárt közös feladatul kaptuk, hogy fokozatosan ismerkedjünk meg Szlovákia, illetve a Felvidék magyar népmű?vészeti hagyományaival: dalokkal, táncokkal, zenével, a közösségi élethez kötődő szokáshagyományokkal, viselettel stb., mert hamarosan szükségünk lesz rá, és szüksége lesz rá a Csemadoknak is. A Csemadok ugyanis 1952. január elsejével tervezi beindítani hivatásos népművészeti együttesét, ahová Tibort ének-zenei karnagynak, engem tánckoreográfusnak szándékoznak kinevezni. Ők, mármint az apparátus az együttes szervezését elvégzik. Különben is, a Csemadok alapszervezetei keretében naponta újabb és újabb énekkarok, tánccsoportok alakulnak, és azoknak is feltétlenül szükségük lesz a hazai hagyománykincsre.

Mi örömmel szót fogadtunk, ismerkedtünk az ország magyarságának hagyománykincsével. Első, kéthetes néprajzi gyűjtőutunk december utolsó és január első hetében valósult meg. Tibor felkészültebb volt, így első utunkkal Kodály Zoltán, Manga János és Arany László zoboralji népdal?gyűjtő útjainak állomásait követtük, illetve útitervünket kibővítette a Nyitra és Zsitva folyó torkolatánál fekvő Martossal is. A meglátogatott községekben – Nyitragerencsér, Kolon, Egerszeg, Gímes, Zsére és végül Martos – élő hagyománykinccsel találkoztunk. Utólag visszagondolva nagy élmény volt számunkra az a gyűj?tőút, igazi sikerként könyvelhettük el. A megélt súlyos tapasztalatok, a háború, a kilakoltatások, a konfiskálások, a hontalanságba taszítás ellenére az egyszerű emberek szívélyesen fogadtak bennünket, és ez nagyon pozitív hatással volt mindkettőnk további szakmai életére.

Tibor erre így emlékszik vissza az Édesanyám rózsafája című könyvében: „1951 decemberében indultunk Takács Andrással az első gyűjtőútra, Nyitragerencsérbe, Kolonba, majd Martosra. Ez az első út közel 100 dallam feljegyzését eredményezte. Az első találkozás az élő népdallal egy egész életre szóló élményt jelentett.”

Ezt az utunkat követte – 1952 húsvétjához kapcsolva – egy kelet-szlovákiai kiruccanás. Bodrog és Ung vidékét látogattuk meg. A Csemadok egyetlen autóját, a kis minort kaptuk meg erre az útra. Így vihettük magunkkal a hatalmas méretű szovjet típusú magnetofont is, ezt az egyetlen fajtát lehetett akkoriban Csehszlovákiában beszerezni. Húsvét hétfőjén Tiborral a Királyhelmec melletti Szentesre jutottunk, Feke Andrásékhoz, egy jó nótás, táncos családhoz. Társul és kalauzként hozzánk szegődött az erről a vidékről származó Szűcs Béla pozsonyi egyetemista, így őt kineveztük magnókezelőnek, én meg táncolhattam a konyhában a házigazdával. A családban két lány lévén, no meg a menyecske sem volt még olyan nagyon idős, a bemutatkozást azzal kezdtük, hogy megöntöztük a család nőtagjait, aminek természetes velejárója lett, hogy borral kínáltak bennünket. Tibor azért nem ihatott, mert éppen akkor lábalt ki a sárgaságból, én meg, ha bort láttam, még a fülemből is csöpögött a gyomorsav. Tánctanítás közben is kínálgatott a gazda, és az állandó visszautasításra egyszer csak megvillant a kezében a konyhakés, jó nagy erővel belevágta az asztallapba, és azt mondta: „No, fiam, aki az én feleségem és lányaimat megöntötte, és nem iszik az egészségükre, annak a vére fog itt folyni”. Vér nem folyt, Tibor csak később tudta meg, hogy „megmentettem” az életét. A gyomorégést is átéltem valahogy, de megérte, mert nagyon gazdag anyaggal bővült a gyűjtésünk.

Nagy élményt jelentett számunkra a kiskaposi Biki Ferenc bácsi is, aki a környék szerint nagyon jó nótás pásztor, de még jobb tárogatós volt. Nagy félsz lakozott azonban benne, ami a tárogatózás 1945 utáni letiltásával költözött belé. Hosszú könyörgésünkre aztán odaszólt a feleségének: „asszony, ha már annyira akarják, menj, ott van az eresz alatt a padláson eldugva, hozzad le a tárogatómat”. Az öreg attól való félelmében, hogy elkobozzák tőle, inkább darabokra szétszedve eldugta, és évekig használni sem merte hangszerét. A felesége lehozta, Ferenc bácsi pedig gyönyörűbbnél gyönyörűbb dalokat varázsolt elő belőle.

A következő utunkkal bejártuk a Garam és az Ipoly mentét. Akkoriban a Csemadok III. Országos Közgyűléséhez kapcsolt országos méretű népművészeti seregszemle előkészítése során sok hagyományőrző csoportot és énekkart látogattunk meg. Nyír, Csata, Fegyvernek, Kéménd, Deménd stb. községekben jártunk, aztán a gömöri Medvesalja és a Sajó völgye következett. Mentünk, mint a megszállottak, és 1953 júniusára, mire a Népes megszületett, megvolt az induláshoz szükséges ének-, zene-, tánc-, viselet- és hagyományszokásbeli áttekintésünk, ismeretünk, miközben segítettük a leendő együttesek szervezését és a hazai ének-zenei, valamint néptáncmozgalmat is.

1953. június 1-jével megalakult a Csehszlovákiai Magyar Népmű?vészeti Együttes, melynek Ág Tibor lett a művészeti vezetője és karnagya; így az addig végzett gyűjtői tevékenységének az eredményét mindjárt ott is hasznosítani tudta. Az együttes igazában csupán egy nyarat élt meg, volt vagy száz fellépése, aztán adminisztratív úton feloszlatták. A szellemet viszont már nem lehetett visszagyömöszölni a palackba. A népművészeti mozgalom fellendült, létrejöttek a különböző karnagyképző stb. szaktanfolyamok, néprajzi gyűjtőutak szerveződtek, énekkarok alakultak, a népmű?vészeti seregszemlék sorozata jött létre – és Tibor mindenütt ott volt.

1957. májusától igazgató művészeti vezetője lett a Népes helyébe megszervezett Ifjú Szivek Magyar Dal- és Táncegyüttesnek, melyet éveken keresztül sikeresen vezetett. Később mindinkább a népdalgyűjtés vált élete céljául. Ennek érdekében, illetve a munka sikeresebbé tétele érdekében 1968-ban – egy évvel megelőzve a magyarországi „Röpülj páva…” vetélkedőt – megszervezte a Tavaszi szél vizet áraszt… országos méretű népdalvetélkedőt, mely mozgalom napjainkig él. Voltak olyan évfolyamai, amikor több mint 5000 énekes-szereplőt mozgatott meg. Tibor munkájának óriási eredménye lett az, hogy ezt a tömeget sikerült népdal- és hagyománygyűjtő társul maga mellé állítania. Ő lett e területen az ország, a felvidéki magyarság Tibor bácsija. Mindenüvé hívták; éneklőcsoportok, énekkarok alakulásához, bemutatókra, előadónak szakmai tanfolyamokra, zsűritagnak, a Kodály Napok összkórusa karnagyának – és ő ment. Rengeteg felkérésnek tett eleget, volt, hogy munkahelyi feladatként, és nagyon sokszor volt, hogy pihenés helyett.

Alkotóként is sokat tett le a szlovákiai magyarság képzeletbeli asztalára. Könyvei sorozatban jelentek meg – álljon itt néhány kötetcím publikációinak gazdag sorából: Édesanyám rózsafája (palóc népdalok, 1974), Népzene?gyűjtés Csallóközben (1986), Tiszta rozmaringszál (1989), Vígan zengjétek citorák (csallóközi betlehemes játékok és mendikák, 1992), Bíborpiros szép rózsa (népzenei gyűjtés Peredről, 1996), Az Aranykert muzsikája (csallóközi népdalok, 1999), Felsütött a nap sugára (kelet-szlovákiai népdalok, 1999). Kórusfeldolgozásait, népdalcsokor-összeállításait számtalan csoport és kórus tűzte és tűzi műsorára.

A felvidéki magyarság soraiból, ha valaki nagyon „megérett” már egy Kossuth-díjra, akkor az elsősorban Ág Tibor, mert annyit, amennyit ő tett ennek a népcsoportnak a fennmaradásáért, nemzettudatának megerősítéséért, néphagyomány-kultúrájának újra élővé varázsolásáért, e terület alkotói, tudományos kutatói közül senki más nem tett.

Isten éltessen, Tibor!