Vallomások körhintamenetben

A magyar film és színházi élet élő legendája, korunk egyik legszebb, legnagyobb, legcsodálatosabb színésznője rögtön a könyvet indító rövid interjúban kifejti: azt tartja a legeslegfontosabbnak az életében, hogy szeretni tudjon, mert annál semmi sem fontosabb, hiszen győzni csak szeretettel lehet. És semmi sem idegesíti annyira, mint a tehetségtelenség. „Van vagy tíz zseniális rendező a világon… engem nem érdekel, hogy kilencvenezer azt állítja magáról, hogy rendező… nekem nem. (...) Én csak örömből tudok dolgozni. (…) Egy műalkotásnál újabb műalkotás kell, hogy létrejöjjön, ami maga az előadás. Azt pedig csak egy ember tudja létrehozni, akit én inspirálhatok.” Most ez a könyv az „előadás”, amely a Szabó G. László és Törőcsik Mari közti jó pár privát és több közreadott beszélgetéssel megalapozott „szerelmes körhintamenetben folytatott csevegéssel” a közös inspiráció fényét mutatja meg. „Ha nem igazán nagy rendezővel dolgozom, akkor nem a helyén használom a tehetségem. Ha viszont a helyemen sikoltok, a helyemen szaladok, a helyemen nézek riadtan, akkor az mind új fényt kap.” Itt, ebben a könyves Körhintamenetben minden megszólalás, a másutt félig megvallott dolgok, magánéleti és szakmai vallomások is a helyükön hangzanak el, új fényt kapnak. Az érzelmek a helyükön nyílnak meg, s az őszinteség tükrében fénylenek. A kapcsolat Szabó G. László és Törőcsik Mari között a legmélyebb pontok és érzelmek feltárásán alapszik – ennél tovább már nem lehet elmenni egymás megmutatásában (főleg, ha annak még olvasóközönsége is lesz). Nem lehet tovább elmenni abban, ahogy Törőcsik Mari soha nem ismétlődő, (ahogy ő fogalmaz) kutyaütően ihletett pillanatokban átadja az életét – élete fényét. Hiszen magánemberként is ugyanaz a csoda, mint mások bőrébe bújva, ha olyan emberre talál, aki „örömködve”, „jó tartalmú hevületekkel” szól hozzá. A könyv szerzőjének, Szabó G. Lászlónak azt mondja: „Kell az embernek, hogy olyanok vegyék körül, akik jó értelemben elfogultak vele. Maga ilyen. (…) Régóta figyeli a pályámat, és évtizedek óta elfogult velem, nagyon is jó irányban.” A magyar film világkörüli útját is nyomon követi a könyv a színésznő szerepeivel, el-elidőzve Törőcsik Mari „filmes otthonaiban”: Cannes-tól Chicagón, Acapulcón, Karlovy Varyn és Moszkván át Taormináig, és Selmecbánya sem marad ki (a lista még így sem teljes) – mint mondja: „sok helyütt van egy darab a múltamból”. Tíz, Budapesten, Hévízen, Pozsonyban vagy telefonon készült interjú, 2011 áprilisával kezdve és 2013 márciusával befejezve, a színésznőnek abból a korszakából, „miután visszajött” a klinikai halálból (ahogy ő mondja: fizikai agyhalálból), jórészt olyan történetekkel, amelyeket eddig Törőcsik Mari még sose mesélt el, s amelyeket éles elmével hoz vissza a múltból. Olyan részletekkel, amelyek a legpozitívabb döbbenettel „olvastatják magukat” úgy, hogy nem lehet letenni a könyvet. Az írott szóban az élőbeszéd varázsával, Törőcsik Mari „legmagánéletibb” megszólalásában. Aki ma már azt mondhatja: „volt egy gyönyörű halálom”, s úgy mesél a Vasziljev rendezte kaposvári Marguerite Duras-előadásról, hogy „…a halálom évfordulóján megvolt a bemutató”, vagy hogy „a halálom utáni első nyarat végigdolgoztam”. Az interjúkban is így, finom öniróniával átszőtt humorral, mindent az időskori bölcsességből fakadó kacér megengedéssel szemlélőn, a túloldalt megjárt, felvértezett vándor hatalmával meséli el, hogyan dolgozott rendezőkkel a halála után. Azt a fényt, ami Törőcsik Mari tehetségétől világít mindörökre halhatatlanul a magyar színház- és filmtörténetben, az elismerés szaván felerősítik azoknak a pályatársaknak, színészpartnereknek és rendezőknek a vallomásai, akik inspiráló és inspirációt fogadó művésztársak voltak Törőcsik Mari pályáján. A magyar színházi és filmes élet legendás színésznőjével ültek együtt parádés körhintamenetekben. Több mint negyven művészt szólaltatott meg Szabó G. László. Ha a hely engedné, közülük idemásolnám Törőcsik Mari egyik igazgatója, Alföldi Róbert nyilatkozatát: abban minden benne van, ami Törőcsik Mari. Benne van a két (művész)ember s benne a művész és a közönség közötti, végtelenségig tágítható viszony, aminek alapja a tisztelet. A nem távolságot kimérő, hanem a szeretni engedő, közelítő tisztelet, amivel mi, a magyar film és színház szerelmesei Törőcsik Marit a magunkénak tudjuk. Szabó G. László beszédes könyve a viszonyt, amely eddig Törőcsik Marihoz kötött bennünket, közönséget, tovább mélyíti. Finom érzelmi szálakkal megerősíti. A Kalligram Kiadó a vallomásokat finoman kimunkált, szerethető könyvformában nyújtja át az olvasónak.