Václav Havel filmbeli felesége

Színpadi szerepet ez idáig háromszor vállalt. A prágai Divadlo na zábradlíban és Brünnben több alkalommal láthatta a közönség, de a cseh Nemzeti Színházban már egy próbafolyamat elején visszaadta a szerepét. Egyéniségéhez a film áll közelebb, ebből ő sem csinál titkot. A leggyakrabban Jan Hřebejkkel dolgozik, legutóbbi szerepét Slávek Horák Havel című, bemutatásra váró filmjében kapta. Ötszörös Cseh Oroszlán díjas színésznő, aki finom humorral és nem kevés öniróniával átszőtt szösszeneteit előbb egy rangos divatmagazinban adta közre, majd P.S. címmel önálló kötetben is megjelentette. Egyéni stílusát divattervezőként is láttatta már.

Politikai drámában ez idáig alig-alig láthatta a közönség. Most ebben a műfajban is megmártózhatott. Előbb az Amnesztia, majd a Havel révén. Előbbi az 1990-es lipótvári börtönlázadást, utóbbi Václav Havel alakját, emberi tartását idézi meg. Az Amnesztiában Havel szóvivőjének a feleségét, a Havelben pedig az elnök feleségét, Olgát formálja meg. Mindkét filmben kellő teret kap a bársonyos forradalom. Mi maradt meg az emlékezetében 89 őszéről, mikor… hány éves is volt tulajdonképpen?

Tizenhárom múltam. Mintha tegnap történt volna. Hazarohant a nővérem a barátjával, hogy megyek-e velük a Vencel téri tüntetésre. Engedélyezett?, kérdeztem. Igen, mondták. Akkor nem megyek, az unalmas lesz. Én a nem engedélyezett tüntetéseket szerettem. Václav Havellel egyébként többször is volt alkalmam találkozni, beszélgetni, erre büszke is vagyok nagyon. Főleg, hogy úgy érzem, olyan személyiség, mint ő, az én életemben már aligha kerül az ország élére. Az a morál, az az emberi és írói kvalitás, amely jellemezte, sokak számára példamutató lehet, ezért is szerették, tisztelték őt szerte a világban. A mi családunkból senki nem disszidált sem a hatvanas években, sem később, de pontosan tudtuk, mi zajlik az országban, és mi az, amivel nem értünk egyet. Anyám festőművész, apám japánszakértő volt. Ők minden rendszerellenes megmozduláson részt vettek annak idején, én a húgommal és a nővéremmel mint cserkészek jártunk a tüntetésekre. Szabadon neveltek bennünket, így szabadon lázadozhattunk mi is a rendszer megkötései ellen. Sok mindent nyilván nem értettem még akkor, de boldog vagyok, hogy megélhettem, a saját bőrömön tapasztalhattam meg azt az időszakot. Harcos természetem kialakulását bizonyára ez is elősegítette. Mindig a gyengébbek oldalán állok, foggal-körömmel küzdök az igazságtalanság ellen.
 

Kiscserkészként hogyan képzeljem el? Ez sem volt megengedett tevékenység a nyolcvanas években.

Nem is járhattunk cserkészegyenruhában. Úgy néztünk ki együtt, mint egy hegyi túra résztvevői. Volt egy klubhelyiségünk Prága szívében, de az sem árulkodott arról, hogy kik vagyunk, hétvégén pedig kint voltunk a természetben. Ott sajátítottuk el a cserkészlét minden szabályát, velejáróját. A morzeírást, a csomózást. Tiltott politikai dalokat énekeltünk. Az olvasónaplómban Havel műve, a Leirat is szerepelt, abból is sok mindent felfogtam, megértettem.

Tizennégy évesen?

Jó csapat tagja voltam. Csupa rátermett, nyitott lelkű, okos kamasz. Jól tanultunk, de ha lógtunk, akkor pezsgőt ittunk. Láttuk, mi zajlik körülöttünk, és valahogy mindannyian úgy gondoltuk: a szüleink értünk küzdenek, hogy nekünk jobb legyen. És jobb is lett sok minden. Szabadon élünk, szabadon utazunk, szabadon választunk, kimondhatjuk a véleményünket, szép kávézóink vannak, mi is ehetünk avokádós szendvicset, de a normalizációs évekből még mindig sok minden visszacseng. A tehetetlenség is. A szemünkbe hazudnak, pszichopatákkal viaskodunk, a korrupció elképesztő méreteket ölt. Megint csak dönteni akarnak a sorsunkról. A legjobban az zavar, hogy látom, kik ülnek a parlamentben, kik képviselik az országot, kiknek a kezében a politikai hatalom.

Ki is állt büszkén a bársonyos forradalom 30. évfordulóján Prágában az ünneplő tömeg elé. A Letnán felállított pódiumon neves színészkollégái társaságában Timothy D. Syder, a neves amerikai politológus, Közép-Kelet-Európa történelme kutatójának a demokráciáról szóló írását tolmácsolta átszellemülten.

Átszellemülten? A könnyeimmel küszködve! Boldog is voltam, mert a szabadságunkat ünnepeltük, de el is érzékenyültem, mert tudtam, hogy a végleges győzelemtől messze vagyunk még. Egyértelmű örömmel csak az töltött el, hogy a gyerekeim is tudják már, hogy miért harcolunk. Ott voltak ők is velem. A három közül egyik sem mondta, hogy ő inkább otthon marad. Szó nélkül jöttek, és integettek nekem az emelvényre.

Annyi sok képzeletbeli figura után a Havelben valós személyiséget kellett megformálnia. Olga Havlovát megidézni, gondolom, elég nehéz feladat lehetett.

Slávek Horák, a film rendezője egy évvel ezelőtt jelezte, hogy írt nekem egy szerepet. Láttam a Házi gondozás című alkotását, nagyon tetszett. De mert tudtam, milyen gazdag szerelmi életet él, reménykedtem, hogy nem egy felnőttfilmre készül. Akkor nyugodtam meg, amikor elküldte a forgatókönyvet. Nagyon tetszett. Olga Havlová életéről több könyv megjelent a halála óta, volt miből felkészülnöm. Ráadásul őt is ismertem személyesen, így óriási felelősség volt a vállamon. Az egész ország tisztelte, és rajongott érte. Olga meglehetősen zárkózott egyéniség volt. A határvonalat, amelyet meghúzott maga előtt, kevesen léphették át. Nem nyílt meg a világ előtt, nem volt kitárulkozó típus. Nem hiszem, hogy különösebben boldogította őt a tudat, hogy épp az ő férje lett a rendszerváltás utáni első köztársasági elnök. Olga szerény ember volt. Nem vágyott sem népszerűségre, sem nyilvános jelenlétre. Még annak ellenére sem, hogy fiatalkorában színészi pályára készült. Meg tudott maradni annak a csodálatos nőnek, aki volt, rajta mit sem változtatott, hogy a férje oldalán egyik napról a másikra first lady lett. A szabadságát Havel mellett is meg tudta őrizni, és a stílusán, a megjelenésén sem változtatott.

Olga asszony a börtönben is gyakran látogatta a férjét. Forgattak a rácsok mögött?

Forgattunk. Szörnyű élmény volt. Beléptem a cellába, és egy percen belül úgy éreztem, megfulladok. Elképzelni sem tudom, hogyan élném túl, ha börtönbe zárnának. Beleőrülnék. Ilyen kegyetlen büntetést senkinek sem kívánok.

Lehet, hogy a legnagyobb szabadságot tizenhat évesen, Milánóban élte meg?

Nem, nem, ott sem éreztem jól magam. Rossz ötlet volt. Modellkedni akartam. Egy jó nevű ügynökség ki is közvetített, én meg boldogan mentem. Anyám mindent megtett, hogy itthon tartson, de kikötözni nem akart. Két-három hónap múlva csapot-papot otthagyva valósággal hazamenekültem Milánóból. Nem fogott meg sem a város, sem a modellkedés. Azóta rájöttem, nekem Prága a világ közepe. Nem is tudnék máshol élni. Londonban is sok időt eltöltöttem már, szeretem is azt a várost, de Prágát nem adnám oda érte.

Háromgyerekes anyaként nem érzi úgy néha, hogy sokat vállal, rengeteget filmezik? Hiszen sorozatokba is hívják, fesztiválokra jár…

Nagyon talpraesett gyerekeim vannak. Nem állják el az utamat, hogy anya, ne menj! Ők maguk is sok mindennel foglalkoznak, széles az érdeklődési körük. Bruno fiam japánul tanul, miközben fantasztikusan főz.

A japán nyelvet nyilván örökségként kapta meg.

Apám engem is megfertőzött Japánnal. Sok helyen jártam már a világban, de ott még nem. Nagyon várom, hogy végre oda is eljussak.

Eljutott viszont Los Angelesbe, az Oscar-gálára. A Želary annak idején bejutott a legjobb öt idegen nyelvű alkotás közé. Hogyan élte meg az eredményhirdetés utolsó perceit? Nagyon csalódott volt a végén?

Hatalmas élmény volt az az este. De az én életemben még a legfényesebb pillanatokra is árnyék vetül. Mindig. Már megszoktam. Talán azért is, hogy soha semmit ne vegyek túl komolyan. Még a legnagyobb sikert sem. A boldogságom ott sem volt teljes, hiszen nem mi kaptuk a szobrot, pedig nagyon szerettem volna felmenni a színpadra. Annak ellenére, hogy történt egy kis malőr. A ridikülömben volt egy lapos üveg. Rosszul csavartam rá a tetejét, és az ölembe folyt belőle a whisky. Pokoli érzés volt. Ott az a rengeteg sztár, csupa gyönyörű estélyi, én meg egy sárga folttal a ruhámon! A lehető legkényesebb helyen. Amint elhangzott a győztes film címe, és túl voltam a csalódáson, rögtön megnyugodtam. Azóta tudom: jobb álmodozni bizonyos dolgokról, mint valóban megélni. Más az elképzelés és más a valós élmény. Az előbbi valahogy mindig színesebb. Az Oscar-gála sem olyan volt, mint amilyennek itthon elképzeltem. Sokkal megmosolyogtatóbb. Johnny Depp például kisminkelve ült a közelünkben. Julia Roberts bőre pedig… a karján már láthatóan megereszkedett egy kicsit. A hollywoodi istennőket sem kíméli az idő. Őket is inkább jobb filmen látni, mint az életben.

Ötven filmje között van olyan, amelyik az ön véleménye szerint nem részesült kellő szakmai elismerésben?

Kettőt is tudok mondani. Az egyik a Személyi igazolvány, a másik az Anthropoid. A filmek élettartamát nem a kritikusok határozzák meg. Jan Svěrák alkotását, az Általános iskolát is sokan közülük fenntartással fogadták. Ma mégis nemzeti kincsként emlegetjük. A kritikákra pedig senki nem emlékezik.

A szerző a Vasárnap munkatársa