Egy lemondás felködlő emlékei

Az utolsó mohikánok sorsa pedig mindig az, hogy végig kell élniük egy korszak lezárulását. Ez lett Václav Havel köztársasági elnök sorsa is, aki a szlovák függetlenségi nyilatkozat július 17-ei pozsonyi deklarásával elkerülhetetlennek látta Csehszlovákia kettészakadását – és napra pontosan harminc éve: 1992. július 20-án nem is a prágai várban, a prágai Hradzsinban, hanem Lányban, az államfői nyaraló kastélykertjének szerényebb keretei között lemondott tisztségéről. A közös ország utolsó köztársasági elnökének egyik személyes tanácsosa Prágában Hunčík Péter volt.

Doktor úr, arra a névre, hogy Václav Havel az emberek Szlovákiában felkapják még a fejüket?

Nem. Sőt, a fiatal generáció alig tudja, kiről van szó. Az ő emberi nagysága, erkölcsi tartása nincs jelen az itteni köztudatban.

És hogy az ön személyére utaljak, ha valahol önről szóba jön: ez az ember Václav Havel közvetlen tanácsadója volt?

Akkor a nemlét. Ez ma már égvilágon semmit sem jelent. A hazai társadalom alig, vagy hát szinte egyáltalában nem foglalkozik a csehszlovák múlt rendszerváltó időszakával. Még csak értelmes diskurzus sem zajlik róla. Elsiklunk az akkori tények fölött, mintha eleve nem is akarnánk foglalkozni velük. Mi magunk sem. Pedig az a két-három év minden tekintetben csehszlovákiai magyar valóság is.

Václav Havel államfővé választásakor, 1989. december 29-én, ő Csehszlovákia első köztársasági elnökét, Tomáš Garrique Masarykot választotta mintaképül. Így kudarcként élte meg, hogy kilencvenkettő nyarán nem sikerült egyben tartania a „masarykinek” remélt országot?

Állhatatosan idegenkedett Csehszlovákia kettészakadásának erősödő látomásától. És mindenképpen észszerűtlen fiaskónak tartotta. Egyénileg a feszélyezettség érzetét keltette benne, még ha végig racionálisan reagált is az egészre. Az erőviszonyok alakulása láttán fölülkerekedett benne a tényszerűség. Elfogadta, hogy a közös állam továbbéléséről le kell tennie. Hogy semmi értelme hatalmi eszközöket bevetni. Vagy egy referendumot forszírozni, hiszen az 1992-es parlamenti választás két győztes pártjának vezetője: Václav Klaus és Vladimír Mečiar kategorikusan kijelentette, hogy erről szó sem lehet. Utólag úgy gondolom, egy adott ponton túl Václav Havel már arra összpontosított, hogy majd az 1993 januárjában létrejövő cseh- és morvaországi államalakulat elnökeként szeretné folytatni.

Ő, aki humanizálta a politikát, észrevette, hogy Közép-Európában egyre inkább kísért a 20. század előző évtizedeinek szelleme és gyakori provokációi?

Csehszlovákiát emlegetve, ehhez nem is kellett különösebb éleslátás. A prágai várban 1991 nyarától-őszétől kezdve mindennaposak lettek az olyan belpolitikai hírek meg beszámolók, hogy Szlovákiában egyre átütőbb és növekszik a szeparatisták tábora. Emlékszem, nemegyszer Havel elnöki dolgozószobájában néztük a szlovák parlament élő tévéközvetítéseit, ahol főként a HZDS és az SNS képviselői minden különösebb ok nélkül a szlovák himnuszt, a különböző himnikusan nemzetébresztő dalokat énekelték. Az elnök úr fokozatosan felismerte, hogy itt nincs mit tenni. És mert európai gondolkodású személyiség volt, egy adott napon eltökélte magában: akkor hát lépjük meg azt, amiről a szlovák népakarat álmodozik.

Havel elnök sohasem hallgatta el, hogy egészségtelennek tartja a nacionaliznust, az autokráciát megtűrő társadalmat. Ezt szem előtt tartva az országszakadás körüli időkben a cseh–szlovák, vagy egy szlovák–magyar konfliktustól tartott inkább?

Ezek a félelmek mindkét vonatkozásban jelen voltak. Az utca elsősorban Szlovákiában a radikálisok sértő, egyszer soviniszta, másszor zsidógyűlölő handabandázásától volt hangos. Havel elnök filozófiája ebben a kusza helyzetben csak az lehetett: ha valóban különböző konfliktusforrásokat lát, akkor ő sem gerjeszthet újabb konfliktust egy önállósodni akaró nemzet alapvető jogával szembeszegülve. Prágában ugyanis a Szlovákiából érkező jelekből világosan érezni lehetett, hogy itt torkig vannak a föderációval és nem kívánják a közös államot. Azután már a csehországi utcákon szintén megjelent az „ať jdou” (csak menjenek, a szerző megj.) elhíresült hangulata. A demokrata gondolkodású államfő minderre úgy reagált, hogy békés úton engedett főként a szlovák, de az azt követő cseh akaratnak is. Persze, azt azért nyíltan kimondta, hogy mennyire irracionálisnak tartja ezt a lépést. Pont abban a szituációban, amikor Csehszlovákia a rendszerváltással kiszabadult a szovjet uralom szorításából, és mind a szlovák, mind a cseh nép Európa értékelvű demokráciáihoz akarna csatlakozni. Arra utalt, mennyire anakronisztikus, hogy mielőbb integrálódni akarunk, de közben szétválunk! Egyet lépünk előre, kettőt hátra...

A szövetségi államformában 1968 óta élő Csehszlovákia népszavazás nélküli megszűn(tet)ése Václav Havel vélekedése szerint Mečiar akarata, vagy Klaus kényszerítése volt?

Ez a kérdés ennyire élesen nemigen jött szóba. Viszont attól az estétől kezdődően, amikor a két pártvezér 1992. június 8-án Brünnben az ország jövőjéről az államfő megkerülésével tartott eltitkolt megbeszélést, az elnök úron mély csalódottságot, erős érzelmi elfordulást lehetett érezni. Ma már csupán egy epizód, hogy amikor kitudódott a Brünnben már zajló találkozó ténye, Václav Havel e kijátszás dacára annak helyszínére igyekezett, de mi még csak odaúton voltunk, amikor azt a hírt kaptuk, hogy Klaus és Mečiar megegyezett, kezet fogtak és hazamentek. Részükről ez félreérthetetlen üzenet volt. Václav Havel tisztán kiérezte belőle, hogy az ország jövőjével kapcsolatos kérdések eldöntésénél nem tartanak igényt az államfő személyére, vagy akár a véleményére; a június 5–6-ai parlamenti választás győzteseiként ők már tudják Csehszlovákia kettéválásának útját-módját. Egyébként ezt igazolták Mečiar és Klaus urak júliusi pozsonyi, illetőleg augusztusban az újabb brünni megállapodásai arról, hogy Csehszlovákia 1992. december 31-ével felbomlik.

Oszt’ jó napot?!

Tulajdonképpen igen. Az államfő pedig lényegében már június folyamán rádöbbent, hogy őt a két pártvezér csak szimpla szükségből megtűrt, szimbolikus figurának tartja. Erre a faragatlanságra a kritikusan gondolkodó értelmiségi helyzetfelismerésével válaszolt, és július derekán levonta belőle a konklúziókat.

Akár utólagos következtetéseket keresve, az ország kettészakadásának egyik definiálható magyarázata az is lehetett, hogy a rendszerváltozás döntő szakaszában a Nyilvánosság az Erőszak Ellen (VPN) és a csehországi Polgári Fórum (OF), tehát a két meghatározó polgári és demokrata mozgalom nem egyesült.

A VPN nevét Ján Langoš találta ki, akinek az eszébe sem jutott volna eltávolodni a csehektől. Az iménti kérdés azonban a VPN kassai központjában tényleg fölvetődött. Abban az értelemben, hogy igen, a két rendszerváltoztató mozgalomnak közös neve legyen, jelesül az OF. Ezzel is jelezve, hogy a bársonyos forradalom összes mozzanatát együtt vállaljuk, és nincs semmiféle kettősség Prága meg Pozsony között. Évek múltán csak azt mondhatom, ez a vélemény kisebbségben maradt. Látni kell, hogy forradalmi időkben nem mindig a racionalitás dönt.

Václav Havel sem szorgalmazta ezt a gondolatot?

Arról nincs tudomásom, hogy efelé tendált volna. Viszont tény, hogy a már ’89. november 17-én megalakult Független Magyar Kezdeményezés iránt teljesen nyitott volt. Fontos dolgokat tudtunk megbeszélni, álláspontjainkat tisztázni. Ahogyan az indulás közös szakaszában az FMK és a VPN szintén jól megértette egymást, s ennek eredménye lett aztán 1990 júniusában a közös választási koalíció. Más kérdés, hogy arra én is csak később jöttem rá, hogy a VPN pozsonyi koordinációs központjába bejáratos 80–100 ember nemzeti habitusa eltért attól az általános tónustól, amelyet a VPN-ben is pusztán jóindulattal lehetett mérsékelt patrióta attitűdnek mondani. Ez utóbbi tábort viselkedésben, intellektusban, elképzelésekben egészen más emberek alkották.

Kilencvenegy júliusában Genfben egy, az európai nemzeti kisebbségekkel és etnikumokkal foglalkozó nemzetközi konferencia zajlott. Az elnöki iroda nevében Václav Havel önt delegálta erre a tanácskozásra.

A csehszlovák küdöttség vezetője a külpolitikában nagy nemzetközi tekintéllyel bíró Jiří Hájek volt. Egy kooperatív diplomata, aki a nemzetiségi kérdéskör ügyét átruházta énrám. Valóban komoly témák szerepeltek terítéken: a kisebbségi jogok és pártok ügye, az iskolarendszer, a kisebbségek finanszírozása és annak szerkezete. Hájek úr a csehszlovák küldöttség véleményeként jóváhagyta a témában készített javaslataimat, de ezek az ötletek aztán elsősorban a görög, a török, a francia ellenkezésen szinte sorra megbuktak. Megjegyzem, ez a genfi „közjáték” egy napig sem gátolta Václav Havelt abban, hogy a csehszlovákiai viszonylatokban ne akarjon, ne tudjon felelősségérzettel együttműködni az itteni magyarsággal, hogy ne érdeklődjön a mi sajátságos problémáink iránt. És ehhez rendre partnereket keresett.

Ennyi idő múltán érdemes azt is felhozni, mely szerint 1991 októberében Esterházy Jánost in memoriam Masaryk Érdemrenddel tervezte kitüntetni, ám az utolsó pillanatban elállt ettől. Merthogy?

Az erre vonatkozó indítvány tőlünk jött. Az államfő ezzel az aktussal jelezni kívánta, hogy megbízik a véleményünkben, és az arisztokráciához tartozó barátaitól is evvel egyező ajánlásokat kapott. Egyben meg akarta mutatni, hogy az általánosan elterjedt szlovák történelmi nézettel, az ahhoz fűződő rágalmakkal szemben, őneki más véleménye van Esterházy Jánosról. A kitüntetési ceremónia előtt pár nappal azonban a Szlovák Tudományos Akadémia Történettudományi Intézete erélyesen tiltakozott az államfői szándék ellen. Egyúttal talán nevek tucatját is fölhozta, hogy az intézet meglátása szerint akkor Andrej Hlinkától kezdve ki mindenkinek járhatna hasonló rangos kitüntetés. Így azzal, hogy Václav Havel végül visszalépett eredeti szándékától, valószínűleg elkerült egy sárdobálással elegy csúf botránykeltést.

Azt vajon sohasem vetette önnönmaga szemére, hogy az első szabad választás utáni parlamenti ciklust csak rövid két esztendőben szabta meg?

Ezt ily módon valóban ő kezdeményezte. Még 1990-ben, talán épp a dráma- és esszéírói énje sugallhatta számára e lépést abban a reményben, hogy a két év elegendő lesz ahhoz, hogy a választópolgár eléggé kiismerje azokat az embereket, akikre 1992-ben az ország további sorsát bízza. Nos, ebben a döntésben, végtére is, ott rejlett a drámaíró kudarca. Mondhatni, pont dramaturgiailag nem vette eléggé komolyan Antall József akkori magyar kormányfő „visegrádi” intelmét, hogy a rendszerváltoztatás utáni első kormány a társadalom természetes káoszában csak elbukhat. A politikus Havellal szemben az egyéni optimizmusa, drámaírói vénája nyilván abban bizakodott, hogy két év a kedélyek lecsillapodásához is elegendő lesz. Ez így nagyon szép elgondolás volt, de a végeredmény Csehszlovákia fennmaradása szempontjából baljós lett.