Útközben

Ige: „Mózes ezt mondta nekik: Saját szemetekkel láttátok, hogy mit is cselekedett az Úr Egyiptom földjén a fáraóval, összes szolgájával és egész országával. Saját szemetekkel láttátok a nagy próbatételeket, azokat a nagy jeleket és csodákat. Csak értelmes szívet, látó szemet és halló fület nem adott nektek az Úr máig sem. Pedig negyven évig vezettelek benneteket a pusztában, és nem szakadt le rólatok a ruha, a lábatokról sem szakadt le a saru; kenyeret nem ettetek, bort és szeszes italt sem ittatok, hogy megtudjátok: én az Úr vagyok, a ti Istenetek.” (5Mózes 29, 1–5)

A statisztikai hivatalok az élet legkülönbözőbb dolgairól készítenek kimutatásokat. Mérik, hogy mennyi időt töltünk alvással, munkával, evéssel, szórakozással, a tévé előtt és egyéb lehetséges és lehetetlen élethelyzetekben. Biztosan arról is készült kimutatás, hogy egy átlagember egy átlagélet során átlagban mennyit tölt utazással. Percben és kilométerben kifejezve valószínű szép summákat kapunk. Hisz az óvodától az iskolán át a munkahelyig mindig távolságokat kell áthidalnunk. Sorban állunk sorompónál, villanyrendőrnél, üzletben, rendelőben, hol türelmesen, hol türelmetlenül várva, hogy indulhassunk tovább. Néha templomba is elmegyünk, főleg, ha eszünkbe jut, hogy lesz egy „út”, ahova már úgy visznek bennünket valós vagy professzionális kegyelettel. S ráébredünk, hogy az egész élet egy nagy-nagy „útközben”, amit választékosan néha életútnak, életpályának nevezünk. Ebben pedig legtöbbször nem az az érdekes, igazán fontos, amit a statisztikák kimutatnak, mert a „mennyi” és a „meddig” kérdéseknél sokkal fontosabb a „hogyan”? Oviba hajdan édesapám a kis piros motorkerékpár kormány és ülés közti gödrében hordott, s mert az egészből csak ezt a kis szakaszt találtam jónak, nem is tartott sokáig az óvodába járásom, de ez határozottan emlékemben él. Gimnáziumba bejáró voltam, s a buszon volt egy távolabbról utazó fiúcsapat, akik a „négyes ülésben” mindig az egész időt végigkártyázták, és ha sok leszálló volt, akkor még egy gyors partit leosztottak, hogy az utolsó perc se teljen hiába. Persze olyan is volt, aki olvasott vagy tanult.

Az életút is sok tanulságot rejt magában, ha van hozzá kellő látás vagy halló fül és értelmes szív. Mózes, az Isten embere egy ilyen küzdelmes életpálya végén mondja el tapasztalatait, állít igaz tükröt a negyvenéves pusztai vándorlás végén Izrael fiai elé. Teszi ezt akkor is, ha tudja, hogy az ĺgéret Földjének határán áll, látja a folyón túl a tejjel és mézzel folyó Kánaánt, s tudja azt is, hogy az Isten nem engedte meg neki, hogy átkeljen a Jordánon. Nem forral bosszút azért, mert a nép zúgolódása okozta botlását, ami miatt Isten megharagudott rá, és nem engedte, hogy életútja a megígért új hazáig érjen. Ehelyett emlékezteti az Egyiptomból kivonult népet az Isten csodáira, amiket a hosszú út során megélhettek. Milyen jellemző, hogy az ember még a legnagyobb csodákról is képes elfeledkezni, s eközben a legkisebb baj vagy probléma miatt zúgolódik és lázad. De nem az a baj, hogy a múlt legnagyobb csodái is eltörpülnek a jelen kis problémái mellett, hanem az, hogy az a hit fogyatkozik meg, amelyik meglátja, hogy ugyanaz az Isten, aki a múlt csodáit véghez vitte, ma sem erőtlenebb, és ma is képes megtartani. Nemcsak a pusztai vándorlás negyven évében, és nemcsak az elmúlt rend negyven évében tudott megoltalmazni. Lehet, hogy nem volt hét mérföldes csizmájuk, ám a saru nem szakadt le lábukról! Ha nem volt kenyerük, az Isten mannával táplálta őket. A bor, s a más istenek mámora helyett kijózanító, de élő víz forrása fakadt akár a kősziklából is. De az útnak ebben a szakaszában sem a látótávon belüli Kánaán puszta valósága boldogít, hanem az Isten, aki megáldja a hűséget. Éppúgy válhat átokká a hűtlenség és a hitetlenség számára még az ĺgéret Földje is. Az EU határán innen és túl is jó tudatosítanunk, hogy sem Brüsszel, sem Strasbourg nem fog megtartani minket, csakis az Úr, aki ezeríziglen hűséges az őt szeretőkhöz!

A szerző református lelkész