Utazás egy buksi körül – hajnyíró géppel

Nagy műtét lesz a családban – Lelit kell megnyírni. Olyan hosszú már a haja, hogy hátul a nyakába lóg, elöl a szemébe, a fülét betakarja. Ez így tovább nem mehet, szörnyen néz ki a gyerek, ám ennél szörnyűbb, panaszkodik az édesanyja, hogy bármit csinál, ugrándozik, autózik, labdázik a lakásban, azonnal csupa víz a feje, anynyira izzad a vastag hajtakaró alatt. A már-már katasztrofálisnak mondható helyzet előidézője maga Leli, aki hónapokkal ezelőtt megtiltotta édesanyjának, hogy ollóval közeledjen feléje. Addig nem volt probléma, az édesapja közreműködésével simán rendbe tették a fejét, egyetlen lépcsőt sem lehetett találni rajta. Hiába, elmúlt kétéves. S bár kerek mondatokban még nem tudja kifejezni, de látszik rajta, fél a hajvágástól, pláne, amikor először pillantotta meg a borbélyt, akin ráadásul fehér köpeny volt. „Ismerlek én benneteket” – gondolhatta a sokadik kísérlet után is, mely már akkor befejeződött, amikor még el sem kezdődött, ugyanis nyomban sírva-remegve menekült az illatfelhőt árasztó üzletből, szinte kicsavarva testét szülei szorításából. Akiknek persze nem volt szívük visszafordulni, belenyomni fiukat a székbe, és azt mondani, gyerünk, borbély bácsi..., ordítson akár a baba, távozik a haja. Hanem inkább gondoltak egyet, majd a nagymama, aki a feleségem volna, és a nagypapa, aki én volnék, megoldja a gondot. Első nekifutásra kudarcot vallottunk, sírásra görbült Leli pici szája, amint észrevette kezemben az ollót, kisietett a szobából, pedig nem is csattogtattam. Közben a mi szívünk is csak ellágyult, könnyezni kezdett. Hagyjátok, mondta a lányom, Leli édesanyja, még az lesz a vége, hogy megutál benneteket. Feladtuk. Este, amikor a fürdetés után álomba merült a csöppnyi legény, nekibátorodva, bekeményítve férfilelkemet, kijelentettem, ha a jövő héten elhozzátok, mint a kanadai pázsit, olyanra vágatjuk Levente haját, miattam aztán ordíthat majd a fodrásznál, leszorítom, és kész. Elhozták. Azért még egyszer megpróbáltuk házilag megoldani a feladatot, gondolkodván olyképpen, hogy megkérjük az alsó szomszéd lányát, aki fodrásznak tanul, jönne fel, akadna egy kis munka számára, de aztán elvetettük az ötletet. Eszünkbe jutott ugyanis lányunk előző heti érvelése, nehogy Leli szemében gonosz ördöggé változzunk, akiket többé látni sem akar, hiszen ha nem is mi végeznénk a borzasztó műtétet, végeredményben abban a környezetben történnék, ahol sok mindent ki és be lehet kapcsolni, leszórni a szőnyegre, feldönteni, ledönteni, megöntözni és kiönteni, röviden, ahol feje tetejére lehet állítani a lakást, magyarán, ahol tiszta élvezet az élet.

Négyen kerekedtünk fel a nagy útra, Leli édesapja nem jött velünk, közölte, neki dolga van... A nagy út öt percig sem tartott, a műtét színhelyéül kiszemelt kis fodrászszalon a szomszédban nyílt meg nemrégiben. Szerencsére, az egyik borbélyszékből éppen akkor szállt ki valaki megújult fővel, amikor mi beléptünk. Meglátván csapatunkat az ifjú fodrász – hogy ne borbélyt mondjak, mivel az divatjamúlt kifejezés, meg manapság degradáló is, állítólag –, felvidult az arca, menynyi páciens egyszerre, ez igen, de akkor sem vált komorrá, amikor kiderült, hogy közülünk csak egy, a legkisebb, igaz, a legharciasabb emberke kerül a nyírógépe alá. Nekivetkőzve mindketten a nem mindennapi operációnak, mindjárt helyet foglaltunk az imént megüresedett székben, Leli az ölemben természetesen, aki időközben a műhely főszereplőjévé lépett elő, noha egyetlen szót nem szólt, csak a szemközti nagy tükörben láttam az arcán, és ahogy magamhoz szorítottam, éreztem szívének dobogásán, hogy hamarosan kitör, miközben hatalmas akaraterővel igyekszik fegyelmezni magát. Mindez, meg a gyermek lényéből sugárzó tisztaság, a testéből, buksijából áradó gyönyörű illat talán ki is kezdi keménységemet, elszántságomat, ha nyaktól lefelé nem terít rá is, rám is fekete lepelt a fodrász bácsi, aki ugyanakkor feleségem kérésére levetette fehér köpenyét. Ez visszarántott feladatomhoz. Mielőtt beindult volna a nyírógép, gyorsan felkaptam valamilyen gömb alakú hajnedvesítő szerkentyűt, célba vettem a tükröt, pontosabban a tükörben önmagunkat, akik mellesleg úgy néztünk ki ott benne a fekete lepelben, mint két káplán, majd többször meghúztam a ravaszt, dzsiú, dzsiú, dzsiú. Spricceltem, míg el nem tűnt a tükörképünk. Leventének ez tetszett, olyannyira, hogy észre sem vette, nyírja már haját a gép. Még egyszer, mondta, és én lőttem újra. Közben egyre inkább éreztem, lazíthatok a szorításon, csak a buksit kell úgy irányítanom, hogy elérhető, hozzáférhető legyen minden pontja. Ebbe besegített a feleségem, hajcsatot dobált le a földre, aztán a tükör alatt bujkált, a fodrász bácsi lába alatt, hogy egyszer csaknem elvágódott szegény. Megy ez, látod, csak tudni kell a gyerekkel bánni – szóltam hátra büszkén a lányomnak, aki nem akart hinni a szemének. Ekkor vettem észre, ami a nagy izgalomban elkerülte a figyelmemet, jelesül, hogy mellettünk egy hét-nyolc év körüli kislánynak formáznak frizurát. És ekkor jött vissza a kép, hogy Levente nem sokkal azután, hogy elfoglaltuk helyünket a borbélyszékben, háromszor is jobbra pillantott, a csendben ülő ifjú hölgyre. Hoppá! Lehet, hogy ezért nem tiltakozott rúgkapálva, hogy ezért nem adott ki egyetlen keserves hangot sem egész idő alatt, hogy a riadalmat nyugalom váltotta fel az arcán, hogy lecsendesedett szívének dobogása, hogy itt-ott nevetősre is fordult a kedve? Egy férfi mégsem lehet gyengébb, mint egy nő! – érezhette meg Leli ébredező ősi ösztönök sugallatára, noha némi ellentmondás azért mutatkozik itt, tudniillik valamennyi fodrász, akinél eddig hiába próbálkoztak vele a szülei, a gyengébb nemhez tartozott. Igaz, korban mind jóval távolabb járt tőle, mint a szomszéd székben ülő hölgy. Na, fiatalúr, kész vagyunk, szólt a fodrász bácsi, az iránt is érdeklődve, fájt-e. Nem, válaszolta a fiatalúr, aki még csak vakarózni sem kezdett el, pedig mi, férfiak aztán igazán tudjuk, mi az, ha viszket, szúr a számtalan apróra vágott hajszál, mely a nyírás során a leggondosabb óvintézkedések mellett is bepotyog a nyak és az inggallér közé, egyik-másik hátközépig lemerészkedik, és galibázik ott, hogy a legszívesebben azonnal levetkőzne az ember, és irány a fürdőkád. Levente úgy viselkedett, mintha mi sem történt volna. Az utcán is, ahol rögvest pocsolyát keresett. És akkor is, amikor megérkezett az édesapja, aki örömében felkapta és magasba emelte az ő kisfiát. Ezúttal talán még magasabbra, mint máskor.