Utazás

Először a csomagok. Minden gondosan elrendezve. Valami mégis mindig kimarad. Félúton jut eszünkbe, és fogadkozunk, hogy a következő alkalommal majd azzal kezdjük, ami most éppen kimaradt.

Benzinkút. Pár perc, de nem pár fillér. Csak egy miccenésnyit tart a benzinszagú zsebmetszés – és utazunk.

Most végre béke van már, nyugalom és enyhe napsütés. Surranunk. Incselkedik a kölyök tavasz. A síkon már zöldül, mozdul a természet, a völgyekben is ébredezik, színesedik a táj. A kaptatókon felfelé még télvégi, kopár, bánatos az erdő. Megállunk. Az ajándéknak szánt butélia a hátsó ajtó nyitásakor a betonúton pukkan... És mégis a gravitáció az úr!

A hegy tetején kicsi falu, Ipolyfödémes hunyorog a lombtalan kora tavaszi napsütésben. Kávé, néhány lépés séta. „Se munka, se jövő...” – mondják errefele. Az óvodában és az iskolában alig pár gyermek lézeng. Távlatok? „Tiszta estéken innen Pest fényei is látszódnak.” Most, napközben, a messzi háttérben felsejlik az Alacsony-Tátra. Kicsi a világ, és a falu még kisebb.

Utazunk. Faluról falura haladunk, és a táj még mindig ismerős. Tavaszi fényben vibrál a szülőföld. Jelölt és jelöletlen emlékhelyek. Szklabonya, Alsósztregova, a Balassik Kékkője, Örkény Verebélye, Csontvári Gácsa, Rimaszombat, Fülek, Hanva és mi minden még, ami így, utazás közben, fel sem villan a hanyag emlékezetben... Az emlékhelyek kopáran, olykor jeltelenül kornyadoznak.

Viszont újabban megszépültek a temetők. Új, tornyos hullaházak, ravatalozók meredeznek szinte minden faluvégen, olykor stílustalan dölyffel (megkockáztatjuk a stíluszavart: „hívogatón”). Sok óvoda, iskola, kultúrház közel sincs olyan jó állapotban, mint a ravatalozó. Igen, gyakrabban temetünk, mint keresztelünk. De hát azért mégis, mégis... Életigenlő világképünk, gondolkodásunk árulkodóan groteszk megkérdőjelezése ez az önkéntelen összehasonlítás. Vajon milyen lélektani és szociológiai kisiklások lapulnak e jelenség mögött?

Tornaljához két falut is csatoltak: Bejét és Szárnyát. Nevüket a dalok őrzik. A bürokrácia rejtelmes játékai folytán a csatolt községek neveit nem kötelező magyarul is feltüntetni a faluvégi táblákon. Tehát nem tüntetik fel.

Történelmi városainkat sem kell régi neveiken feltüntetni. A folyókról, hágókról pedig szó se essék! Évszázadokat túlélő, legendás (közös!), olykor már folklorizálódott fogalmaink identitása sérül, pusztul ezzel az eltitkolással. A jelen és a jövő kíváncsi kamaszai valaha közszájon forgó emlékeinknek már csak hűlt helyét lelik. Nekik már valóban csak térkép lesz e táj – a folyóvölgyek, ahol még megtermett a „lohinai fű”, az Eprestetőről visszanéző kassai polgár, a Vaskutacskán pozsonyi kiflit rágcsáló tanték, a rozgonyi csata, a körmöci aranyak, a fekete város és a trencséni vár kútja...

Szenvtelenül berreg a monoton motor „a bejei kertek alatt”, és a faluvégi táblán csak ez áll: „Tornaľa, mestská čast Behynce”.

A Szoroskő (a táblán csak „Soroška”) tetején örülünk, hogy nincs hajszál a levesben. Mert Rozsnyón azért picit ott volt az a bizonyos hajszál. Az egész Kárpát-medencét bejárta a felhőtlen jó hír: Rozsnyón visszaállították Kossuth Lajos szobrát. „Szoborjunk egyet Rozsnyón!” felkiáltással a Rákóczi-torony környékén kerestük a szobrot. A szobor azonban a múzeum mellé került. Errefele nemigen sétálgatnak az emberek. Persze, ez is jobb, mint a szenespince.

Ki mindenkinek nincs szobra köztereinken!

Hablawetz Franciska szobra szerencsére visszakerült Rozsnyó főterére. Andrássy Dini gróf állítatta nejének, a cseh származású bécsi operettdívának. A soha el nem múló szerelem? A főleg külhonban költekező Dini gróf állítólag több száz kilométer távolságból imádta hitvesét, aki szintén külhonban enyhítette magányát – mindig máshol azonban, mint a férje. (Manikűrkészleteinek gazdag tára Betlérben vagy Krasznahorkán – e kuruc sasfészekben –, de olykor mindkét helyen is megtekinthető!)

Kassán, a város közepén, Jakoby Gyulának végre áll a szobra. A szocialistának mondott egykori hatalom nem kényeztette túlságosan állami kitüntetésekkel a nagy festőt. Gyula bácsit a saját képei tüntették ki.

Képnézegetőben voltunk nála a ma már európai hírű Csáji Attila és Prutkay Péter budapesti képzőművészekkel.

– Hozzon a fiúknak egy kis diópálinkát! – biztatta Gizi nénit, feleségét a mester. Legendás ital, kötetlen hangulat – előkerültek a bizalmasabb témák is. Például az akkor már koros mestert elkerülő kitüntetések kérdése

– Azért – legyintett kacska kezével Gyula bácsi –, mert ha aláírom a képeimet, sosem írom oda, hogy „Július”! Vagy Gyulát írok, vagy azt se... Nem vagyok én naptár!

A város közepén, a szobor talapzatán Júliust írtak. A róla méltán elnevezett városi képtár: „Galéria Júliusa Jakobyho”.

Ő már nem tiltakozhat.

És persze Márai se, ha készülő kassai szobrán véletlenül az Alexander keresztnév lenne feltüntetve...