Üres koporsó kerül Rózsahegyen a mauzóleumba

Megtisztítanák Hlinkát a szélsőséges jelzőktőlAndrej Hlinka életútját azért is érdemes felvázolni, mert a magyar történelem egyik tragikus epizódja fűződik a nevéhez. Sok tanulsággal szolgál az is, hogy milyen mítoszok és túlzások övezik életútját, s halála után miként éltek vissza a nemzeti egyenjogúságot, autonómiát követelő eszméivel. 1898-tól haláláig Rózsahegy plébánosa volt. Politikai pályafutását a Zichy-féle Katolikus Néppártban kezdte. Később határozottan szembeszállt az erőszakos elmagyarosító törekvésekkel, főleg az elhíresült Apponyi-iskolatörvény következményeivel. Miután a már létező Szlovák Nemzeti Pártot sem találta eléggé radikálisnak, alapító elnöke lesz a Szlovák Néppártnak. Egyre erélyesebben lép fel a szlovákság nemzeti érdekeinek védelmében, ezért Párvy Sándor szepességi megyés püspök két évre felfüggeszti lelkészi tevékenységét, a bíróság pedig kétévi fogságra ítélte. Időközben szülőfalujában, a ma már Rózsahegyhez tartozó Csernován elkészült az a templom, amelyet Andrej Hlinka kezdeményezésére építettek. Ekkor a helybeliek azt kérték a püspöktől, hogy földijük és kedvelt papjuk szentelhesse fel az épületet. A legújabb történelmi kutatások szerint az illetékes esperes hajlott arra, hogy Hlinka ott lehessen az ünnepségen, ám ő akkor éppen csehországi előadókörúton járt, s nem volt hajlandó hazatérni. Minderről azonban a feldühödött tömeg semmit sem tudott, s ezért nem akarta beengedni a faluba a szertartásra érkező egyházi és világi személyiségeket, s a velük érkező, magyarbarát hírében álló, itteni szolgálatra kiszemelt papot. Már-már tettlegességgé fajult az ellenállás, amikor csendőrsortűz dördült. Kilencen azonnal életüket vesztették, hatan pedig nem sokkal később haltak bele súlyos sérüléseikbe. A csendőrség brutális fellépése óriási felháborodást váltott ki Európában. Björnson norvég író valamint Seton-Watson brit történetíró és publicista e véres esemény hatására kezdte végérvényesen és mind keményebben bírálni a Monarchia nemzetiségpolitikáját, s az államalakulat megszüntetése mellett szállt síkra. Hlinkában fokozatosan érlelődött a felismerés, amelyet az első világháború végén, a szlovák politika képviselőinek turócszentmártoni (Martin) titkos tanácskozásán mond ki: – Az ezeréves házasság a magyarokkal nem sikerült. El kell válnunk egymástól – hangoztatta, s hitet tett a csehek és a szlovákok közös állama mellett, egyenlő az egyenlővel elv alapján. Ekkor már tudja, hogy 1918 május utolsó napján a cseh és a szlovák emigránsok aláírták a pittsburghi egyezményt, amely a szlovákság számára valójában autonómiát helyezett kilátásba. Ám Masaryk és Beneš merőben más gyakorlatot követett: a megalakult Csehszlovák Köztársaságban Prága-központú hatalmat vezetettek be. Nem ismerték el hivatalos nyelvként a szlovákot, önálló nemzetként a szlovákságot, helyette a cseh dominanciájú csehszlovák nemzetfelfogást erőltették. Hlinka még Versailles-ba is elutazott, hogy jobb belátásra bírja a győztes hatalmakat, Masarykék azonban lejáratták és szóhoz sem engedték jutni. Ezután a Szlovákia önigazgatásához konokul ragaszkodó pap-politikus a cseh politikusokkal folytatta a harcát. Megfosztották képviselői mandátumától és nyolc hónapra bebörtönözték. 1938. augusztus 16-án hunyt el. Találóan írja róla Rudolf Chmel, neves szlovák irodalomtörténész, Csehszlovákia utolsó budapesti nagykövete, kulturális miniszter: „Politikai törekvéseinek csúcsát számára az autonómia kivívása jelentette volna. Sohasem mondta ki az önálló szlovák államiság gondolatát, habár végül annak a jelképévé vált.” Életének alkonyán nem tudta megakadályozni, hogy az időközben Hlinka Szlovák Néppártjává (HSLS) keresztelt tömörülésben a Jozef Tiso vezette radikálisok vegyék át a hatalmat, akik végül a klerikofasizmus szlovákiai megtestesítőivé és Hitler alázatos kiszolgálóivá silányultak. Megalakították a Hlinka Gárdát, a HSLS félkatonai alakulatát, amely főleg a csehek, a magyarok és a zsidók üldözésében híresült el. Hlinkának halála után mauzóleumot építettek, ott helyezték el bebalzsamozott testét. A második világháború vége felé Pozsonyba szállítják az érckoporsót, majd Salzburgba szeretnék elvinni, mert a szlovák vezetők úgy tudják, hogy ebbe a térségbe a nyugati szövetségesek vonulnak be. Végül a Bécs körüli bombázások miatt 1945 kora tavaszán úgy döntenek, hogy a Szent Márton dómban helyezik el. Több ma is élő tanú, köztük Jan Čarnogurský mondta el nem egyszer, hogy még 1968-ban is látták a tetemét a kriptában. Aztán földi maradványainak nyoma veszett. Egyesek szerint katolikus szerzetesek szállították és rejtették el a Csehszlovákiát megszálló szovjet csapatok elől. Talán a Pozsonyhoz közeli zarándokhelyen, Sasváron (Šaštín). Mások viszont máig azt rebesgetik, hogy porhüvelyét a kommunista titkosrendőrség vitte el ismeretlen helyre, nehogy a sírboltja zarándokhellyé váljon, mint Jozef Tisóé, akit háborús bűnösként végeztek ki. Sírját ezrek keresték fel. Ezért az 1948 februári kommunista hatalomátvétel után a titkosrendőrség kiásta a holttestet és jeltelen sírba temette el a pozsonyi Márton-temetőben. Mindez a rendszerváltás után tudódott ki, s azóta évről évre a szlovák nacionalisták keresik fel az egyszerű kereszttel megjelölt helyet. Néhány nappal ezelőtt Milan Stanislav Ďurica, Padovában élő szaléziánus pap – aki élesen magyarellenes, nacionalista szlováktörténelem-könyvet írt – azt állította a rózsahegyi polgármesternek, hogy néhány társával együtt pontosan tudja, hol rejtették el Hlinka holttestét. S jövőre, születésének 140. évfordulóján a tetem is visszakerül a mauzóleumba.

Hlinkának kevés köze van ahhoz, aminek a jelképévé váltTASR-felvételek Mindeközben újra és újra fellángolnak a viták Andrej Hlinka életpályájáról és a szlovák történelemben betöltött szerepéről. A pozsonyi történészek fiatalabb nemzedéke azt hangoztatja, hogy a cáfolhatatlan tények alapján kell megtisztítani mindazoktól a szélsőséges jelzőktől, amelyeket két totalitárius rendszer aggatott rá. Először szinte szentként ünnepelték, majd a kommunisták vagy tabuként elhallgatták a nevét vagy őt is fasisztának minősítették. Máig ható népszerűségét az is igazolja, hogy a Csehszlovákia szétválása után bevezetett szlovák ezerkoronáson az ő portréja látható. A pozsonyi Kalligram Kiadó korszakos munkát végzett A szlovákkérdés a XX. században című antológia megjelentetésével, amely nemcsak a magyarok számára tanulságos olvasmány, hanem a szlovákság számára is. Rudolf Chmel, a kötet egyik öszszeállítója egyértelműen fogalmaz: „Remélem, ez a könyv segít belső világunk (értsd: a szlovákok – a szerző megj.) feltérképezésében.” Elgondolkoztató az is, amit Adam Michnik mondott e kötet lengyel kiadásának varsói bemutatóján: „A szlovák lélek a szlovák gulyáshoz hasonlatos. Kétségkívül megfér benne a demokrata, a kommunista, a fasiszta és a liberális szemlélet is. A jelenlegi kaotikus belpolitikai légkör éppen ezt a lelket tükrözi” – mutatott rá a neves lengyel közéleti személyiség. Éppen Andrej Hlinka történelmi szerepének tisztázása sokat segíthet a szlovákság hagyományszemléletének és nemzeti értékrendjének megtisztulásában.

Ján Čarnogurský, a Kereszténydemokrata Mozgalom szellemi atyja nemrég úgy vélekedett, hogy Hlinka megtisztított öröksége egyesíthetné Szlovákia lakosságát. Ám abban az országban, ahol jelentős számban élnek lutheránusok és más, nem katolikus vallásúak, továbbá magyarok, valamint egyéb nemzeti kisebbségek, nem utolsósorban pedig ateisták, kérdéses, hogy Hlinka részben korszerűsített ideológiája – amelyet a kereszténydemokraták egyre erőteljesebben képviselnek – valóban ilyen erő lehet-e. Mindenesetre az abortusztörvény módosítása miatt a KDH és a liberálisok között kirobbant, és immár a kormánykoalíció létét veszélyeztető viszálykodások, továbbá más belpolitikai ellentétek semmiképpen sem hitelesítik Čarnogurský szavait és a szlovák kereszténydemokraták törekvéseit.