Újra Cannes vörös szőnyegén

A német–magyar koprodukcióban készült Evolúció ez év tavaszán, tizenhárom nap alatt forgott le. Forgatókönyvét Wéber Katával közösen jegyzi a rendező. A történet örökül kapott sebekről, lelki megrázkódtatásokról és azok feldolgozásának lehetőségeiről szól. Gyógyulásra vágyó hősei három nemzedéket képviselnek. Az ő kapcsolatukat szövik át a 20. század traumái.

Több mint egy évig tartó bezártság után hogyan fogadta a cannes-i meghívást?

Váratlanul ért. Nem vágyom már átszállásos utakra. Repülő, autó… sok ez nekem! De tudtam, hogy Kornél is örülni fog, ha elkísérem a filmet.

Így legalább kimozdul végre kisoroszi fogságából.

Nem gondoltam én semmi komolyra, amikor a helyzet már az volt. Van macskája? – kérdezte a háziorvosom. Van, mondtam. Nem mehet be a házba! Tessék? És folytatta: Családtagok? Gyerekek, unokák. Azok végképp nem! Bevihetik a vírust. És ha maga megkapja, lélegeztetőgép, és arról már nem jön le, meghal. Felhívtam a kardiológusomat, hogy ez igaz? Abszolút kampec, ha elkapja, mondta. A maga szívbetegsége olyan komoly, hogy ha megbetegszik, nem lehet megmenteni az életét. Szóval senkit nem fogadhattam. Régen nagyon nagy baráti társaság járt hozzám. Főleg avantgárd. De már mind elmentek. Disszidáltak. Azóta nem tudtam igazi barátságokat kötni. Kisorosziban jó ideig megvetett lény voltam. Pár éve, amikor a Kilenc hónapot ismételte a tévé, a polgármester asszony nem is köszönt nekem. Felvették a szülésemet, azért. A lányom és a fiam még iskoláskorukban többször verekedtek értem. Azt kiabálták nekik a gyerekek, hogy anyád kurva! Ez volt a jelszó. A közönségtalálkozókra el sem mentem. Mészáros Márta, a film rendezője mesélte, hogy a férfiak lelkendeztek, a nők elítéltek. Amikor Indiában vetítették a filmet, tömegverekedés folyt a jegyekért. Rendőrkordont állítottak a mozi körül. A nőket be sem engedték. Kisorosziban változott a helyzet. Némi fenntartással ugyan, de már köszönnek.

A pandémiát miképpen élte meg?

Lebegő állapotban. Teljesen elszakadtam a létezéstől. Most éppen leállt a csata, de háborús helyzet volt. Lángolt a világ. Novemberben még játszottuk a Proton Színházzal a Szégyent. Covid-egyenruhát kaptam, nehogy elkapjam a vírust. Úgy néztem ki, mint egy műtőorvos, de a darabbeli szerepem is orvos. Januárban a Látszatéletet játszottuk volna, de az már elmaradt. Lemondták az olasz turnét is. A kamion már kivitte a díszletet, én már bepakoltam a bőröndbe, amikor kiderült, hogy nem megyünk, lezárták az olasz határt. Láttam az ottani kórházi képeket, a hullazsákokat. Ijesztő volt. De akkor még mindig azt gondoltam, hogy ez elég messze van. Nem hittem, hogy ide is elér. Akkor esett le a tantusz, amikor a többi ország is kezdett bezárni. Nemzetközi fesztiválokra mentünk volna. Talán majd ősszel, mert maradtak érvényes szerződéseink.

Cannes-ba most milyen érzésekkel utazott?

Bízom az óvintézkedésekben. Az indiai mutáns miatt szűrősátrakat állítottak a fesztivál területére. A zárt terektől félek, a vetítések színhelyétől. Túl vagyok mindkét oltáson. Modernát kaptam. Reménykedem.

Ez a mostani már a nyolcadik meghívása Cannes-ba. Szereti a fesztivál hangulatát?

Mészáros Márta és Kézdi Kovács Zsolt filmjeivel többször kiutaztam. A Kilenc hónapért Teheránban kaptam meg a legjobb női alakítás díját, de abban az évben, 1976-ban csak rendőri kísérettel lehetett kimenni az utcára, annyira védték a sahot. A fesztiválpalota ajtajában hirtelen szuronyt szegeztek a mellkasomnak. Mentem átvenni a díjat, és valami papírt kértek. Adminisztrációs hiba történhetett, mert semmit nem kaptam. A fesztivál igazgatója jött ki értem, ő vitt be a moziba. Ezek után már nem is vágytam Cannes-ba. A Fehér istennel is mehettem volna, de az utazás előtti napon Pozsonyban játszottunk, éjjel értünk haza, reggel pedig már repülni kellett volna. Ezzel a szívvel már nem bírok sokat. Régen nagy bulik voltak Cannes-ban. A Deltánál már a vacsorára sem mentem el. Az Örökségnél még farmerben, fehér ingecskében voltam, nem kellett kirittyenteni magam a vörös szőnyegre. Ma már kötelező a dress code. Fekete, földig érő kaftánban leszek, a hajamat fehéren hagytam, ahogy a filmben van.

Édesanyja nézhetett volna ki így, ha megéli az időskort.

Ha nem üti el a vonat. Anyuka szépségkirálynő volt a falujában. Szabályos szépségű arcát a húgom örökölte apu vonásaival keverve. Nálam úgy alakultak a dolgok, hogy a fogaim összevissza nőttek, az orrom krumpli lett, a lábam csámpás, és szanaszét ment az arcom. Kislánykoromban a szeplőim miatt is csúfoltak. Lementem a térre játszani, és ujjal mutogattak rám, hogy pulykatojás vagyok. Rettentően szégyelltem magam. Fehér temperával befestettem az arcomat, hogy ne lássák a szeplőimet. Öt perccel az utolsó becsengetés előtt mentem be az osztályba. A tempera addigra megszáradt, és a pulóveremre meg a blúzomra pörgött az arcomról. A padtársam megkérdezte, nem vagyok-e bőrbeteg? Nem, mondtam. De az vagy, az vagy! – kiabálta. Nyolcadikos koromban tizenegy óra körül jártam be az iskolába, hogy kevesebbet kelljen bent lenni. Azt mondtam, hogy sajnos meghalt az édesanyám, nem tudtam hamarabb jönni. Kitűnő tanuló voltam. Jópofa, dumás lány, az iskola büszkesége. Őrsvezető, holott nem is voltam úttörő. De mindennap azzal érkeztem, hogy meghalt az anyukám. Félrehívott a tanárnő. Kíváncsi volt, mi lehet otthon a probléma. Hiába mondtam neki, hogy nincs semmi baj, el kellett mennem gyermekpszichológushoz. Nagy festő leszek, közöltem vele, de most nincs túl jó dolgom, mert ver az apám. Ami persze nem volt igaz. A rajztanárnőm ragaszkodott ahhoz, hogy menjek felvételizni a képzőművészeti gimnáziumba, bár elég változékony volt a természetem. Volt, hogy hónapokig nagyon jól rajzoltam, máskor meg mintha elfelejtettem volna. Ezzel együtt mégis javasolta. Apám nem élt már, volt a húgom és a szívbeteg édesanyám, és hatszáz forintunk egy hónapra. Ennyi pénzből nem lehetett volna finanszírozni a tanulásomat. Így lett a gyors- és gépíróiskola.

Szakmát tanult.

Ha a magad erejéből eléred, hogy érettségid legyen, jobban megbecsülöd – mondta az anyukám. Nehéz Remington gépek voltak akkoriban. A gépírást a bányamunkák közé sorolták. Majd beszakadt a hátam a sok gépeléstől. Rengeteg munkám volt. A postázást is rám bízták. Ingatlanközvetítő vállalat volt ez igazgató elvtárssal és főkönyvelő kartárssal. Mondtam nekik, hogy jelentkeztem a színművészetire. Azt kérdezte az egyikük: Nem fogsz szégyellni ötvenévesen kiállni a színpadra, Erzsi? Mert akkor még így hívtak. Nem adtak papírt, hogy a munkahely támogat a jelentkezésben. De én már akkor irodalmi színpadokon verseket mondtam. Sok helyen megfordultam. Kéthavonta vizsgát kellett tennem a gimnáziumi tantárgyakból. Jó volt a memóriám. Otthon nyolckor le kellett oltani a villanyt, a Hungária kávéházban tanultam a kémiát. Jó eredménnyel végeztem. Másfél év alatt megvolt a négy tanév. Az érettségit sorkatonákkal tettem le. Matekból semmire nem emlékeztem. Maga a színművészeti főiskolán tanul? – kérdezte a tanárnő. Mondtam, igen, elsőéves vagyok. Sinus vagy cosinus? Melyik tételt akarja? Figyeljen, tanárnő, sajnos egyiket sem tudom. Helyzetgyakorlatokat kell csinálnom a főiskolán. De vagy ezt, vagy azt tudnia kell! – mondta. Írja fel a táblára! A katonák, akik ott ültek pufajkában, sapkában, mert olyan hideg volt a teremben, felnézni sem mertek. Felírtam valamit. Átengedett a tanárnő. Szakmám is volt, érettségim is lett, és már főiskolás voltam.

Az Evolúció előbb színpadi produkcióként született meg a németországi Buchumban, 2019 őszén. Elképesztő sikere volt. Költészet és hétköznapiság egyszerre, írta egy német kritikus.

Auschwitzi túlélők visszaemlékezései alapján készült az anyag. Elolvasni is nehéz volt, nem még elmondani. A színdarab egy oratóriumba van beleültetve. Hatalmas látványvilága van az előadásnak. Plusz a nagy zenekar, a nagy kórus. Hatezer néző látta esténként. Aztán jött a pandémia, és leállt az élet.

Az oltás nem viselte meg?

Hívott a háziorvosom, hogy menjek át a szomszéd faluba. Kilencvenéves emberek közé ültem be, mert akkor azt a korosztályt oltották. Már kész voltam, amikor kiszúrt egy tolókocsis néni, és megkérdezte, hány éves vagyok. Mondom, hetvenöt. Hú, de fiatal! – mondta. De még mielőtt bármit hozzátehetett volna, kijött az orvos, látta, hogy mindenki jól van, sehol egy panasz, és szólt, hogy mehetnek, viszontlátásra! Így lett meg a második oltásom, és elkezdtük forgatni az Evolúciót. Fiatal stáb volt, folyamatosan teszteltek.

És most, Cannes előtt, már szabadon járt-kelt otthon is?

Nem mentem sehova, csak a kertbe. De már nem mackóruhában, hanem ruhában. Egy nap el akartam menni sétálni Szentendrére, amikor felhívtak, hogy Cannes, vörös szőnyeg. A sors intézkedett. Sétálni fogok. A francia Riviérán.

Miközben lélekben még ma is inkább az a kis cipőárus lány a piacon, az édesapja mellett. Távol mindenféle pompától, csillogástól.

Nekem erre egyáltalán nincs szükségem. Felveszi a rongyot az ember, kifestik, végigmegy a vörös szőnyegen… ez Cannes-ban már kötelező, de ez engem egyáltalán nem lelkesít. Teljesen feleslegesnek tartom. Egyszer olyan lazább cipőt vettem fel a bevonulásra. A hátam mögött valaki rálépett a sarkamra, és kiléptem belőle. De nem lehetett megállni, haladni kellett tovább. A cipő meg ott maradt a szőnyegen. Senki nem vehette fel, hogy a kezembe adja. Bicegve mentem tovább, harisnyában. A végén aztán megkaptam.

Amikor a Cannes Classics sorozatban Bacsó Péter A tanú című alkotását vetítették, akkor is ott lehetett volna a fesztiválon.

Az Evolúciót próbáltuk, azért nem tudtam kiutazni. De mesélték, hogy a vetítés előtt papírlappal a kezében felment egy francia filmes a színpadra, és elmondta: Lili Monori itt vagy velünk a fesztiválpalotában, és felolvasta az összes filmemet, amelyet vetítettek Cannes-ban. Nem voltam ott, mégis ott voltam. Ez így elég jól jött ki.

Ma viszont egészen új arcát látják majd a fesztiválpalotában.

Igen, a fehér hajam miatt. Nehéz volt megszokni. Oda is kaptam egyszer, mert azt hittem, belóg a szemembe egy papírdarab. Nekem már tetszik. A családom viszont néz rám, mint a moziban.

A szerző a Vasárnap munkatársa