„Tűz és füst között...”

M. Nagy László felvételeAkkoriban irodalmi karikatúrákat (is) írtam, az „egyszeműket” is parodizáltam. Szertelenségük modorosságai és stílusbeli túlkapásaik, nyelvi kezdeményeik és képi extravaganciájuk inspirálta és bőven táplálta a karikírozást. Mikola Anikó stílusát nehéz volt görbe tükörben láttatni. Versei egyszerűek, fogalmilag kimunkáltak, érzelmileg hitelesek, képei és szimbólumai pontosak. Drámai magányérzete mutatkozott egyetlen lehetőségként; már akkor volt költészetében valamiféle elszánt véglegesség.

Magánya azonban bonyolultnak és mélynek tűnt fel. Mintha egyetemes és ontologikus természetű egyedüllétet takarna, már-már végzetszerű létfilozófiát, melynek mélyén, alig felismerhetően, inkább sejtésszerűen a szerelem drámai szenvedélye is ott kísért. Akkor erre a sajátos magányérzetre talán nem fordítottunk elég figyelmet, mai ismereteink fényében azonban érdemes megvizsgálnunk. Habár okaira aligha derítünk fényt! A költőnő életérzésének hajszálgyökerei lelki alkatáig és sorsáig vezetnek. Már korán szinte atavisztikus rettenetet érez: „Bár tudnék utat / hol köd nem járt előttem / kaput / mely nem a tegnapra nyílik.” (Szerelem). Aztán sejtelmes látomások: „a túlsó parton / csendben várakoznak a fák / fészküket keresik felettük / az árnyak.” (A túlsó parton). Valahonnan ismerős a hang s a „túlsó part” is – mintha Ozsvald Árpád drámai érzékenysége rezdülne a képek mögött, ám nála még komorabban, szinte végzetszerűen! Azért említem Ozsvald nevét, mert különben a költőnő lírája magányosnak és rokontalannak tűnik fel. Kettőjük érzelmi fogékonysága és drámai képisége azonban – bizonyos végzetszerűség jelei (a „túlsó part”) és a lelki magány érezhető nyomai – szinte összevethetők. Emellett azonban különbözésük is nyilvánvaló: míg Ozsvald ösztönösen nyúl vissza a múltba, s a voltról múltként beszél, Mikola Anikó a múltat érintve is a jelenről szól.

A költői önazonosság titkainak a közelében járhatunk, a lírai alkat rejtélyeinek táján. Ahol a nemek is mély azonosságban lehetnek. Az irodalomban „túltengnek” a férfiak, s ez nem teszi könnyebbé a nőírók helyzetét. Lényegesen kevesebben vannak, de egyenértékűek. Amikor Mikola Anikóra gondolok, érzésbeli fegyelmük és szellemi komolyságuk okán Kaffka Margit jut eszembe, majd ugyanezért Nemes Nagy Ágnes neve. Az intellektus hűvös nyugalmát és olyan fegyelmezett tudatot, gondolatiságot birtokoltak, amely képes a könyörtelen önismeretre és őszinte önkifejezésre.

Az egyedüllét érzete, a magány állapota azért rejtélyes, mert egészében megismerhetetlen és teljeségében kifejezhetetlen. A létezés titkai közül való, mint a félelem és a szerelem. Azon érzéseink egyike, amelyek az élet tragikus pátoszát adják. Egyik korai versében – alighanem a máglyát idézve – írja: „Tűz és füst között a nyárson / a megkínzott vér dalát / hallgatja a kegyetlen / értelem.” A sorok értelmezhető, bár titokzatosnak és kilátástalannak tűnő dilemmára utalnak: a vér – szív és test – érzi a kínt, de miért hallgat a kegyetlen értelem? A női – anyai? – érzés mondatja vele, vagy a költőnő érzi így?! A lírai póz lehetőségét eleve kizárhatjuk. Amikor egy életkedvvel bíró, okos és rokonszenves fiatal nő vall ekként, az okokat máshol, mélyebben kell keresnünk. Mert Mikola Anikót ilyennek ismertük, társaságinak és szerénynek, közelről sem komornak, kedvesen nőiesnek. A bensőre, a lélekre kell hivatkoznunk. A költőre utalhatunk, puritán hitére és igazságérzetére, valószínű istenközelségére, s talán annak a megfoghatatlan szenvedélynek a természetére, amellyel a megismerésért küzd. A mítoszokat is ezért vonja kifejezési eszköztárába (Ozsvald is), majd a kecsua indián mondakör elemeit. A megfejthetetlen bűvöletében vonzza az egzotikum. S még egy hasonlóságuk: lírájuk nem fogadja be az iróniát, korunk szellemi „tótumfaktumát” – nincs rá szükségük! Ellenben tárgyiasult és közönyre hajlamos korunkban mindketten vállalták az érzéseket és a szenvedés iránti részvétet, irgalmat és együttérzést. ĺgy születhetett olyan korszerű esztétikai minőség általuk, amelyet leginkább talán lírai-esztétikai szépségnek nevezhetnénk.

Mikola Anikó az életből megérezte, amit nem vagyunk képesek megnevezni. Körülírjuk, és csupán metaforákkal érzékeltetjük. Talán sejtette, hogy ő sem képes megnevezni. De nem mondott le róla, hogy lírájában megélje, képileg megjelenítse. Verseiben megannyi hiteles utalás szól arról, hogy sejt – vagy tud? – valamit, amit mások nem tudhatnak. Első kötetében találunk egy verset, melynek címe: Én, Európa. Földrészünk azonban nem demokrácia és hatalmi erő számára, hanem látomás: „S testem bűzös iszapjából / szárnyra kel / a sosem látott / tűzmadár.” Hasonló metaforák az Ilmarinen szerelmes éneke és A harcos éneke is. Egyetemes vágyak remegnek bennük, és költői képeikben remények nyílnak. A szépség foglalatába zárva öltenek formát, így nyerve el időtlenségüket. Lírájában talán éppen a „kegyetlen” értelem ellenében munkál az intuíció, a jelenségek közt a beleérzés erői tájékozódnak. Arra utalva, hogy a líra inkább a sejtés gyermeke, kevésbé a bizonyosságé, és a költészetet az igaz megérzés szüli. Létünk absztrakcióját úgy tárja elénk, hogy hitelesen megsejteti velünk lényegét.

Mikola Anikó költői életműve néhány karcsú kötet, egészében mégsem torzó. Befejezettségét homogenitása adja. Azon keveseink egyike (volt), akik ösztönösen és alkatilag keresték életünk titkainak magyarázatát. Még ha sejtették is, hogy kérdéseikre nincs teljes válasz, s az erőfeszítésnek csupán maga a kérdésfeltevés gesztusa jelentheti értelmét. De a titkok – titkok maradnak! Mikola Anikó lírája pedig időtlen, bátor és tiszta értékünk...