Túrázó művészet, ami összetart

A magyar kormány idén, csakúgy mint tavaly, 1,6 milliárd forintot invesztált a Kárpát-Haza OperaTúrába, amelynek keretében hat előadást tartott hazánkban a Magyar Állami Operaház társulata.

Kassa, Érsekújvár és Pozsony volt a kiválasztott város, ahol két-két estén át állomásozott az összesen mintegy 400 tagú különítmény Erkel Hunyadi László című operájával, valamint A víg özvegy című Lehár-operettből készült balettel.

Kassa népe meglehetősen passzívnak bizonyult, az Angels Arénában mindkét este negyedház volt. Az érsekújvári sportcsarnokban a volt operaénekes polgármester lelkesen megszervezte a 800 fős részvételt, Pozsonyban pedig mindkét alkalommal hozzávetőlegesen 700-an gyűltünk össze az Incheba kiállító- és vásárcsarnok egyik pavilonjában.

Erkel Ferenc a magyar nemzeti opera megteremtője, érthető tehát, hogy az összetartozást erősítő túrának a Hunyadi László az egyik programja. A beharangozó sajtótájékoztatón ugyan nem hangzott el, az Inchebában viszont igen: a pesti Opera társulata nem először lép fel Pozsonyban, 2000-ben már járt itt a Bánk bánnal. Ókovács Szilveszter főigazgatótól arra is ígéretet kapott a közönség, hogy mostantól nem 18 évenként vendégszerepelnek majd nálunk. De nézzük, mit láttunk.

Szűcs Gábor rendező némi modernséget akart belecsempészni a Hunyadi Lászlóba, ugyanakkor benne hagyott pár ósdi megoldást is. Érdekes újítás, hogy az elfogott követ öltönyt visel és Cillei Ulrik levele egy bőröndből kerül elő. Az is, hogy a gyönyörű, miniszimfónia-szerű nyitány alatt a színpadon öltönyös alakok pakolják ki bőröndjeiket, melyekben az opera fontos kellékeit – bárd, korona, kard, kulcsok – hurcolják. Az is szerethető, ahogy az elején a háttérvetítésben egy repülőgép átalakul hollóvá, jelezve, hogy több mint ötszáz évet repülünk vissza az időben. Ugyanakkor mostanában már alig látni olyan szerelmi kettőst, ahol a partnerek csak elvétve néznek egymásra. Ez a közönségnek éneklés végig jellemző, és picit gyengíti a hitelességet. A teljes képhez hozzá tartozik, hogy Szűcs Gábornak annak idején, 2012-ben ez volt az első operarendezése, és a műfaj tisztelőjeként nyilván úgy gondolta, az opera ma is inkább az éneklésről szól, mint a színészi játékról. Ráadásul ünnepi díszelőadás volt, tévéközvetítéssel, az Operaház új korszakát éltetendő fiákeres népünnepéllyel.

Ezért érthető, hogy a rendező nem törekedett világmegváltásra, a lehető legegyszerűbb szimbólumokkal dolgozott. Amikor például egy-egy szereplő monológja hangzik el, a többiek szinte kővé válnak a színpadon, hogy a néző jobban tudjon fókuszálni a szólistákra. Akik előtt egyébként kalapot emelünk. Szappanos Tibort például V. László szerepére teremtették: tökéletes lírai tenor, és alkatilag is hozza a királyfigurát. A Gara nádort játszó Kelemen Zoltán hangja alul-fölül kiegyensúlyozott, és simán elhisszük neki, hogy egy hataloméhes, számító karrierista. A lelátón ülők legtöbbje egyedül Miklósa Erikát ismerte, aki Gara Mária szerepében igazi dívaként tündökölt. A harmadik felvonás esküvői jelenetében a Hunyadi Lászlót alakító Kiss B. Attila szinte civil rajongóként álldogál, amíg Miklósa Erika, a felső oktáv királynője prezentálja művészetét, mint egy áriaesten.

A Medveczky Ádám vezényletével felvonuló zenekar elképesztő, lenyűgöző – az is elég lett volna, ha végig csak ők játszanak. És külön öröm, hogy zenekari árok hiányában ezúttal látni is lehetett őket. Rádöbbenhettünk például, mekkora szerepe van a magyar himnuszban az üstdobnak. Ugye, ezt nem gondolták volna?

Mármint, hogy a Himnuszt, Erkel másik kiváló szerzeményét is eljátsszák mindkét este, felállítva, énekeltetve a nagyérdeműt, amelynek egy része – a szlovák közönség – nem is tudta, mi történik, hiszen egy opera-, illetve egy balettelőadásra érkezett. De ne firtassuk, mennyire volt ez elegáns húzás, hiszen sokan könnyekig meghatódtak, és embertársai könnyeitől e sorok írója is hajlamos meghatódni.

Ugorjunk inkább az időben, jöjjön A víg özvegy – mint balett. Az ausztráloknak jutott eszükbe 1975-ben, hogy táncjátékot készíttessenek Lehár operettjéből Roland Hynd koreográfussal. A munka során nemcsak a történet egyszerűsödött, hanem a zenéhez is jócskán hozzányúltak, sőt, inkább csak használták az operett dallamait. A kulcsmelódiák többször visszatérnek, különböző számok dallamaiból állították össze az egyes jelenetek zenéjét. Az énekszólamok zenekari átiratban csendülnek fel, a hangszerelés egyszerre színes és ízléses – mindez John Lanchberry munkáját dicséri, aki szinte filmzenét kreált a nyersanyagból.

Az eredetileg is soványka cselekményt még tovább redukálták. De kit érdekel a sztori, ha a látvány ennyire pazar? Fergeteges, pörgős táncjátékot láthattunk, a klasszikus balett, a show-tánc, a társastánc (főleg a valcer), a revü és a népi elemek tökéletes összehangolásával, sok átöltözéssel, szép kosztümökkel. A néző egy percig sem unatkozik, a szólisták könnyed mozgásán pedig látszik, hogy számukra ezek a szerepek nem tartoznak a technikailag különösebben megterhelő feladatok közé. A látványos tömegjeleneteknek köszönhetően első balettélménynek is kiváló ez az előadás, akár négy– ötéves kortól.

Ha a magyar állam továbbra sem fogja sajnálni a pénzt arra, hogy megsegítsen minket kulturálisan és erősítse az összetartozást, ilyen produkciókat érdemes kiküldenie a magyarlakta külhonba.