Tornász volt, edző lett, de már színészként jegyzik

Aztán edző lett Kanadában, majd jött a Fehér tenyér. Megkapta a főszerepet bátyja, Hajdu Szabolcs filmjében. Díjeső a világ legrangosabb fesztiváljain. Ő már akkor Las Vegasban él. Megbecsült tagja a Cirque du Soleilnek. Három éven át ezerszer csinálja ugyanazt. Salto mortaléval ugrik egy másik életformába. Eltéríti a cannes-i mustra. Hajdu Zoltán Miklós, vagy ahogy mindenki hívja: Uldi ma már színészi babérokra vágyik.

Mi történt tavaly Cannes-ban? Fürdött a sikerben, a sok gratulációtól vörös volt a tenyere. És?

A producerek találkozóján ott volt a flamand rendezőnő, Caroline Strubbe férje is, látta a Fehér tenyeret. DVD-n hazavitte, és megmutatta a feleségének. De csak hónapokkal később, amikor mozis teadélutánt tartottak. Caroline akkortájt már a szereplőválogatásnál tartott. Készülő filmjébe, az Elveszett személyek körzetébe keresett egy odaillő fazont. Meglátott a Fehér tenyérben, és azt mondta: „Ez a színész kell nekem!“

Szerelem első látásra?

A karakterem tetszett meg neki. Azt hitte, színész vagyok. Játszottam már reklámfilmekben is régen, de moziban ez volt az első filmem. Szabolcs rendezése. Akkoriban hagytam abba a cirkuszt Las Vegasban, amikor megtalált. A magam ura akartam lenni. Belefáradtam a sok előadásba. De mondhatjuk azt is, hogy kiégtem. Elég volt. Naponta két előadás összesen négyezer néző előtt, három éven át. Nem fájt a szívem, amikor kiléptem.

Meddig nem?

Csak a kezemnek volt furcsa. Az első hónapokban többször is arra ébredtem, hogy szorítom a kötelet, végzem a megszokott mozdulatokat, ugrok, lógok, nyomom a komputer gombját, mert saját magamat irányítottam. Az agyam nem akart felejteni. Pontról pontra bennem volt a koreográfia. De már elmúlt. Vége. Lezártam ezt az időszakot. Három gyerek mellett nem akartam tovább csinálni. Veszélyes is volt. A monotonitás megöli az ember kedvét. Ezer fellépés után elmúlik az izgalom. Már semmi sem motivál. A fásultság pedig könnyen veszélybe sodorhat. Ha elszakad a kábel, meghalok. Aki harminc méteres magasságból leesik, nem éli túl.

Volt olyan pillanat, amikor megijedt, hogy ennyi volt, vége?

Egyszer majdnem meghaltam. Befagyott a komputer. Már biztos talajon álltam, a megadott jelre ki kellett biztosítanom magam. Csak éppen hiba történt a számításban. Nem kapcsolták össze a kifutószínpadot a jelenetbelivel. Szakadék tátongott a kettő között, és én majdnem beleléptem. Végzetes lett volna.

Hogyan tudott megállni?

A fülembe ordították, hogy stop, stop! A színpadmester észrevette, hogy a vaksötétben elindultam. Az utolsó pillanatban megállított. Minden ezen múlott. Hogy ő gyors volt, én meg nem léptem még egyet.

Fizikailag volt nehezebb vagy agyilag?

A kettő mindig összefügg. A test is fárad és az idegrendszer is. Meg lebegett is előttem néhány rossz példa, hogy hová juthatok, ha sokáig maradok. Sem a pénz, sem az ünneplés, sem a személyes siker nem érdekelt. A gyerekeim és a feleségem annál inkább. Előbb edző lettem, aztán személyi szaktanácsadó. De amikor otthagytam a cirkuszt, még nem tudtam, mi lesz. Vakugrás volt, amit tettem. Csak abban voltam biztos, hogy a cirkuszt befejeztem, és hogy nem visel meg a pályaváltás. A tornától erőt és tartást kaptam. A testnevelési egyetemet még itthon elvégeztem, edzősködni Montrealban kezdtem. Most teniszt és úszást is oktatok. Személyi szaktanácsadóként pedig én választom meg, hogy kivel akarok foglalkozni. Százból százan természetesen a külsejük megformálását várják tőlem. Ez nagyon vicces. Nálam ugyanis minden belülről indul. A külső változás ennek eredményeként magától jön. Én nem izmokat csinálok, hanem belülről indítok el egy folyamatot. Motivációt adok az akarathoz.

A Cirque du Soleil miben motiválta?

Az más volt. Bekerültem egy gyárba, amelyet úgy hívnak: szórakoztató ipar, és addig feszítettem a húrt, hogy idegileg egyre nehezebben viseltem. Chaplinné váltam egy gépezetben. Ezért kellett valami új izgalom, új kihívás. Nagyon nagy elismerés volt, hogy annak idején bekerülhettem a cirkuszba, óriási lehetőség. Kipróbálhattam magam egy egészen más területen. Részt vehettem a koreografálásban, az elemek kitalálásában. Robert Lepage, a világhírű kanadai francia színházi rendező produkciójában karaktert formálhattam. Ezért minden színész arannyal fizetne. Iszonyatosan nagy élmény volt vele dolgozni, ráadásul szabad kezet kaptam tőle. Abban is sokat segített, hogy a cirkusz bekerülhessen a Fehér tenyérbe. Mindenre nyitott volt. Az ötleteimre is. Rengeteget tanultam tőle. Már a puszta jelenlétével is hatni tudott az emberre. Tőle kaptam a legtöbb biztatást Szabolcs filmjéhez. Ő már akkor ismert. Biztosra vette, hogy el tudom játszani a főszerepet. A cirkusz műsorának egyik fő jelenetét is én komponáltam meg, amikor tizenhatan voltunk a falon. Egy egész csapatot tanítottam be, én voltam a kapitányuk. Hatalmas koncentrációt követelt a jelenet. Számomra az volt benne a dicsőség, hogy engedték betanítani. Különböző alakzatokat kellett létrehozni a tornászokkal, miközben szaltók, csavarok, fordulások zajlanak a magasban. Itt nem a komputer irányított engem, hanem én a komputert. Teljesen a magam ura voltam, nem volt külső szem, amelyik figyelt volna. Ha a szükségesnél egy picit is tovább nyomom a gombot, összeütközünk, ha rövidebb ideig, nem érem el a falat, ha kiugrom a síkból, elvágom a torkomat. Nagyon észnél kellett lenni. Vertikálisan ötöt-hatot is pörögtünk. Egy másodpercen belül iszonyatosan sok dolog történt. Az illúzió az egészben az volt, hogy a közönség azt hitte, minden a földön zajlik, miközben végig a levegőben voltunk.

Ha nem jött volna a Fehér tenyér, eljut arra a pontra, hogy színész akar lenni?

Nem tudok válaszolni a kérdésre. Így történt és kész. Szabolcs megnyomta a gombot. Nekem gyerekkorom óta nagy álmom volt, hogy játszhassak. Nem véletlenül kerestem a lehetőségeket. Nemcsak a tornát szerettem, a rövidfilmeket is, amelyekben szerepeltem. Valami nyilván elindult bennem. A Fehér tenyérre én tettem javaslatot Szabolcsnak. „Gyere ki Montrealba, nézd meg, mi van itt, és csinálhatunk belőle egy dokumentumfilmet.“ Kijött, megnézte, és egy párhuzamos történet lett a vége. Milyen felnőni Magyarországon és eljutni egy pontra, és milyen ugyanazt a csúcsot Kanadából meghódítani.

Debrecentől Montrealig - az sem lehet könnyen felejthető útszakasz.

Az én esetemben egy fejlődési útvonal. Nagyon jó puzzle. Megtaláltam a hiányzó részt. Bevállaltam a lehetőséget. Nem fordultam el. Egyik közegből a másikba léptem. Miután befejeztem a tornát, egy kanadai csapat élére álltam.

Kanada első olimpiai tornásza került ki a keze alól.

Nagy eredmény volt, tudom, de az sem kisebb, hogy a Fehér tenyérrel vagy húsz jelentős díjat nyertünk a világban. Az én testvérem ugyanis egy zseni. Rögtön tudta, hogy ebből nem dokumentumot kell forgatni, hanem játékfilmet. És nem mással játszatta el, hanem velem, aki a legközelebb áll hozzá. Ehhez én csak a tőlem telhető maximumot adhattam.

Ennek eredménye lett a belgahollandnémet-francia-magyar koprodukcióban készült Elveszett személyek körzete, Caroline Strubbe rendezése. Hány próbafelvétel után kapta meg a filmbeli mérnök szerepét, aki munkája során különös érzelmi kalandba keveredik?

Nagyon sokszor voltam Belgiumban. Először baltát adtak a kezembe, hogy lássák, mekkora energiával aprítom fel a fát. Elég érdekes improvizációs feladat volt. Caroline és a férje, mivel minden az ő házuk udvarán zajlott, ezután arra voltak kíváncsiak, hogyan tudom transzformálni az érzéseimet. Miközben aprítottam a fát, de mint egy állat, leszakadt az órám. Véletlenül. És ez volt az a pillanat, amely megváltoztatta az arcomat. Ez vitt tovább egy szomorú történet felé, míg egy adott jelre teljesen megnyugodtam. Bár a filmbeli férfi egy házaspár életébe csöppen bele, a szerelmi vágy is megjelenik a vásznon, az érzelmi háromszög azonban nem a szokásos formában válik láthatóvá.

Színészileg, a Fehér tenyérhez képest, mennyire vitte előre az Elveszett személyek körzete?

A Fehér tenyér, akárhogy nézem is, egyfajta improvizációs sorozat volt. Nem olvastam el a forgatókönyvet, Szabolcs nem engedte. Így akarta elérni, hogy minden jelenet spontán szülessen meg. Mindig aznap tudtam meg, hogy mit kell csinálnom. Caroline révén másfél évem volt a felkészülésre. Miután megismert, nagyon sokat változtatott a már megírt karakteren. Olyan kapcsolat alakult ki köztünk, hogy együtt dolgoztuk ki a szerepet. Caroline, akárcsak Robert Lepage, minden ötletemre nyitott volt, de mert pontosan érezte, miből volt sok, miből kevés, finoman irányított. Úgy álltam előtte, mint tavaszszal a fa. Szépen megmetszett, mielőtt forgatni kezdtünk volna. Át is alakultam szerepjátszás közben, a saját személyiségemet annyira háttérbe szorítottam, hogy el is bizonytalanodtam egy kicsit. Egyszer csak nem tudtam, ki vagyok. A végén azonban olyan jól jöttem ki a dolgokból, hogy a Variety kritikusa kiemelte a játékomat. Genfben, Cannes-ban és San Joséban pedig díjazták a filmet.

És most minden jel arra utal, hogy a történet folytatódik.

Caroline már tudja, mi következik. Színészileg nagyon izgalmas helyzetek előtt állok.

Apaként sem unatkozhat, hiszen három fia várja vissza Las Vegasba.

Kétéves a legkisebb, négy lesz a középső, hat a legidősebb. Kint születtek mind a hárman, méghozzá olyan nevekkel, hogy Tas, Huba, Töhötöm. Nem érdekel, hogy nehezen tudják kimondani az amerikaiak. Majd megtanulják. Ha meg nem, az ő bajuk. Nekem az a fontos, hogy a gyerekek tudják, hova tartoznak. Még akkor is, ha kettős állampolgárságúak.

Debrecenből Las Vegasba. Hogy lesz ebből egy világ?

Úgy, hogy minden évben hazajárunk. A gyerekek itthon nyaralnak. Ismerik a rokonaikat, pedig nagy a család. Erős kapcsolatban lesznek, ebben biztos vagyok. Nem olyan nagy távolság ez. Attól függ, hol a lelked.

Mondja egy vándorlélek.

Lehetek bárhol a világban, a szívem attól még itthon van. Ezen még a kilométerek sem változtatnak.