Többé nem játszhatnak együtt?

„Én valóban rengeteget köszönhetek ennek a filmnek”ČTK-felvételJiří Menzel, Marián Labuda és Bán János 1986-ban, Az én kis falum forgatásán alakították meg három országra szóló nagy triászukat. Barátságuk, már-már testvéri viszonyuk azóta is töretlen. Pávek úr, a filmbeli teherautó-sofőr és félnótás segédje, Otyík a cseh(szlovák) mozi immár legendás párosa, rendezőjük, Jiří Menzel 1987-ben az Oscar-díj előszobájáig vezette őket.

„Mi ezzel a filmmel együtt öregszünk, éveink száma azonban semmit sem változtat kapcsolatunk minőségén – vélekedik a magyar színész, aki minden filmje közül a Zdeněk Svěrák forgatókönyve alapján készült Az én kis falumat tartja a legjobbnak. – Ami megható és gyönyörű ebben: ez az alkotás nem csak nekünk fontos; a nézők szeretete által válhatott kultuszfilmmé.”

Huszonkét évvel ezelőtt, a forgatást megelőzően Marián Labuda és Bán János nem ismerték egymást. Jiří Menzel remek választásának köszönhetően azonban „ütős” párosa lettek a cseh filmnek, mint az amerikai mozinak Laurel és Hardy.

„Mivel a forgatás idején a hétvégéket is együtt töltöttük Mariánnal, ő tanított engem csehül – meséli Bán János. – Elsőként természetesen azokat a szavakat jegyeztem meg, amelyekre a szerephez szükségem volt. A kifli például nekem már Magyarországon is rohlík, ezt, amíg élek, nem felejtem el. Mint két külföldi, egy Vencel téri szállodában laktunk, és ha nem a városban szédelegtünk, akkor a szobánkban társalogtunk – németül. Eleinte nagyon gyatrán, a forgatás végére azonban már egészen kellemesen. És ahogy én tanultam németül és csehül, Mariánra is ragadt néhány magyar szó. A körtét például már azért is megjegyezte, mert egy alkalommal finom körtepálinkát kapott tőlem. Most is, amikor nyújtottam felé az ajándékot, és látta, hogy innivaló, már kérdezte is, hogy körte? Nem az volt. Most nagyon finom meggypálinkát kapott tőlem. Menzel úrnak pedig elsőrangú villányi rosét hoztam, mert a saját boromat még nem bontottam meg. De ami késik, nem múlik.”

Pozsonyban azonban, mivel pár itteni filmben (Milliós hétvége, Albert, Albert) is komoly szerepet játszott, Bán Jánosnak több barátja is van szlovák kollégái között. A filmdíjak átadását követő fogadáson szinte kézről kézre adták őt a Szlovák Nemzeti Színház jeles művészei. Emília Vášáryová, Maroš Kramár, Diana Mórová, Tomáš Maštalír hosszasan faggatták őt közös budapesti kollégáikról és a magyar színházi életről. Jiří Menzel lelkesen mesélte: akármerre jár is a világban, ahol Az én kis falumat vetítik, ott mindenki nagy elismeréssel beszél a film két főszereplőjéről.

„Nagyon erős párost alkotunk Mariánnal, mindenkitől azt hallom – jegyezte meg Bán János. – Ha újra egymás mellé kerülnénk, a közönség akkor is Az én kis falumra gondolna. Más konstellációban így nem is biztos, hogy működni tudnánk, annyira erős ez a kép. Lehet, hogy épp egy ilyen jól sikerült munka miatt kell azt mondanom, hogy elképzelhető: mi már soha többé nem játszhatunk együtt Mariánnal.”

Csehországban és Szlovákiában minden évben feltűnik valamelyik tévécsatorna műsorán a film. Magyarországon három-négyévente vetítik, de akkor sem a közszolgálati televízióban. Élő műsorban ott még nem is szerepelt a legendás páros – Prágával és Pozsonnyal ellentétben.

„Miután nem én vagyok a Magyar Televízió elnöke, és valószínűleg nem is leszek, erre nálunk aligha kerül sor, hiszen a Magyar Királyi Televízió vezetősége egészen máshogy gondolkozik, mint az ittenié vagy a csehországié. Nálunk legfeljebb a szappanoperák és a kabarétréfák szintjén juthatnak televíziós szereplési lehetőséghez a színészek. Egy ilyen jellegű együttlét, mint itt, Pozsonyban, Budapesten sajnos elképzelhetetlen. Nálunk egyébként nincs is akkora nimbusza Az én kis falumnak, mint Szlovákiában vagy Csehországban. Rejtőzködő életmódom mellett pedig én magam sem jelentek annyit az otthoni közönségnek, mint az itteninek vagy a cseh nézőknek. Karlovy Vary tavalyi fesztiválján, ahol Kamondi Zoltán filmjével, a Dolinával lehettem jelen, álló tapssal fogadott a közönség. Nekem ez nagyon jólesett, a kollégáim nem értették, én pedig nem magyaráztam el nekik. Számomra ez a hitelképes népszerűség.”

De vannak más, felemelő emlékei is Az én kis falum külföldi fogadtatásáról. Párizsból, ahol a legjobb férfialakítás díját kapta Otyíkért, németül írt képeslapot kapott annak idején. Ketten üdvözölték őt: Jiří Menzel és Milan Kundera. Delhiből a következő szöveget kapta: „Itt vagyok a fesztiválon, nagyon nagy sikere van a filmnek. Szívből gratulálok, Jiří Menzel.”

„Wiesbadenben, valamikor a kilencvenes évek elején a Katona József Színház társulatával vendégszerepeltünk. Egy jól öltözött házaspár szólított meg nagyon udvariasan az utcán. »Elnézést, nem János Bánhoz van szerencsénk?« – kérdeztek előbb angolul, majd franciául. De igen, feleltem előbb angolul, aztán franciául. Majd hozzátettem: ha lehet, beszéljünk inkább németül, az sokkal jobban megy. És a házaspár is megörült, mert mint kiderült, helybéliek voltak. Majd elájultak, hogy élőben láthattak, nem akartak hinni a szemüknek, hogy ott állok előttük. Hogy nekik micsoda nagy élmény volt ez a film, mesélték, az egész család azóta is imádja. És van még egy ide illő történetem. Horvai István, az én főiskolai osztályfőnököm fél évvel azután, hogy Az én kis falum ott volt az öt Oscar-jelölt között mint a legjobb idegen nyelvű film, 1987 októberében Los Angelesben járt. És ahogy vitték őt kocsival, egyszer csak meglátott egy óriási plakáton az út mellett. Megállította a kocsit, és hetvenévesen, a Vígszínház igazgatójaként felmászott a magasba, letépte a plakátot, és elhozta nekem Budapestre.”

Érdekességképpen azt is megemlíti: a film bemutatóját követően tizenöt évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy újra találkozzon Jiří Menzellel és Marián Labudával. Azóta gyakrabban látják egymást, s ezek minden alkalommal vidám hangulatú együttlétek.

„Én valóban rengeteget köszönhetek ennek a filmnek. Többek között azt is, hogy Szlovákiában és Csehországban is otthon érezhetem magam, ami rendkívül jó érzés. Otthon mégsem beszélek erről, hiszen tudjuk: messziről jött ember azt mond, amit akar. A nagy örömet mindig helyben élem meg. Persze a kudarcok időnként ugyanúgy előbbre tudják vinni az ember életét, sőt néha még jobban is, mint a siker. De egy ilyen lelki feltöltődés, mint ez a mostani, nagyon sokat lendít rajtam.”

Marián Labudával legutóbb évekkel ezelőtt, Budapesten találkozhatott volna – ha a helyzet is úgy akarja.

„Ő a Thália Színházban, én a Katonában játszottam. De mivel a mi előadásunk rövidebb volt, az ő utolsó tíz percét már láthattam. Előadás után azonban nem akartam rögtön odarohanni hozzá az öltözőbe, kint vártam borral, pálinkával, disznótorossal a kezemben. Egy idő után azonban kezdett feltűnni, hogy már régóta várok, hát, hol van az én Marián barátom? Felrohantam az öltözőbe, és kiderült, hogy a kis öreg már elment. Elhúzott szépen haza. Mint megtudtam: másnap repült Londonba, azért volt olyan sietős a dolga. Utánaküldtem a csomagot azzal az üzenettel, hogy »Mindent megértek, nagyon aranyos vagy, de legközelebb ne basszál ki velem!« És most is valami hasonló történt. Véget ért a díjátadás a színházban, s mire észbe kaptam, Marián eltűnt, mint a kámfor. Ő ilyen. Egyszer csak elillan. A barátságunkon azonban ez sem változtat. Értem őt. Én sem szeretek búcsúzkodni.”