Természetlíra pipaccsal, akttal

A szerző felvételeA Kunstkreis Hohenau elnöke Günter Schultes, és tagsága meglehetősen heterogén összetételű – hivatásos festőművészek és műkedvelők egyaránt vannak közöttük. Tevékenységüket a megnyitón Kocsis Ernő művészettörténész, a nyitrai Konstantin Egyetem tanára ismertette.

A képzőművészkörben egyebek mellett szakmai tanácsadással és képrestaurálással is foglalkoznak, illetve alkotótáborokat szerveznek a fiatalok és a felnőttek számára. A művészek az elmúlt években számos egyéni és csoportos kiállításon mutatkoztak be Ausztriában, valamint a környező országokban.

A párkányi Városi Galériában kiállító tizenegy festő a legkülönbözőbb generációkat képviseli, s a tradíciókhoz való viszony különböző lehetőségeit reprezentálja. Az ezzel együtt is zömmel rokon stílusú, hasonló szellemiségű – régi és új hagyományokból építkező – alkotások egymást erősítő közegében azért jutott hely a kortárs törekvések iránt vonzódó művészeknek is. Az is nyilvánvaló azonban, hogy a személyenként két-három művet bemutató tárlat csupán a szűk keresztmetszete lehet a művészkör több mint két évtizedes munkásságának. A külhoni művészek ismeretlensége viszont megszabadítja a látogatót attól a szorongástól, hogy úgy vélje, ha többet tudna az alkotóról, többet közölhetne számára a bemutatott mű. Mivelhogy a látvány az első és egyedüli információs forrás.

A kiállított anyag stiláris jellemzőit vizsgálva kitapinthattunk bizonyos ismerős csomópontokat, elsősorban a tájképfestészet műfajában. Ilyenek Günter Schultes (Pincesor, Erdei tó, Ádámtanya), Huberta Schultes (Fák), Johann Galowsky (Napraforgók), Christa Springel (Virágok) és Maria Maier (Virágok I., II.) olajfestményei, illetve akvarelljei. Apropó, virágok! Több hohenaui képzőművész próbálkozott (Van Gogh után szabadon) napraforgók – már amennyiben a napraforgó virág –, s legalább annyian a pipacs – már amennyiben... – natúr ábrázolásával.

A néző még föl sem ocsúdott a látványhoz társított „illatorgiából”, máris jött a következő organikus burjánzás képi megjelenítése. Jómagam előbb lecövekeltem, majd az összes kiállított festményt megtekintve visszakocogtam a Pipacsmezők című kisméretű akvarellhez, amelyet az alvadt vér színére emlékeztető, rozsdásvörös össztónusú pipacsok uraltak. (Ha analógiákat keresnék, akkor ez a szín nagyon közel van ahhoz, amelyet Mednyánszky is előszeretettel használt, s amely szerinte a legnagyobb mértékben izgatja az idegeket.) Csak pipacsok, egészen az alig felszáradt látóhatárig. A tizenöt éves (!) Jutta Gőbbl festette meg.

Ellenpontként Werner Kammerer húzott „A mindenség felé” nonfiguratív kollázsaival, a látható és a láthatatlan kapcsolatát keresve. Lassú, meditatív szemlélődésre biztató geometrikus formák. És hasonló érzéseket váltott ki Johann Schweinberger akt-trilógiája is. A térbeli feszültséget jól oldja a lebegés, szárnyalás érzékeltetésével. Nem az egyértelmű alakelemeket rögzíti, hanem valóságélményekből kiindulva hozza létre a képi jelek egymással összefüggő színes halmazát. Ellentétben a figurativitás elvének szempontjait saját látásmódjához igazító Franz Gürtl olajfestményeivel (ő egyébként a Kunstkreis Hohenau alelnöke), aki az időállóság és a dekorativitás szempontjait mérlegelve használja fel a mondandójához transzformált nőalakjait.

A vásznak meséket, erotikus álmokat sejtetnek. Nincsenek fájdalmas párhuzamok, kép-rejtvények, csupasz idegreakciók a létezésre, inkább kellemes, otthonos „metafizikai” érintések...

Hát, nagyjából ilyen az osztrák csoport bemutatkozó tárlata. Analizáló, saját belső centrummal rendelkező formaegységek, melyeket szabadon futó „köldökzsinórok” kötnek össze. Kevés a rejtett dimenzió, de a kiállított művek úgysem törődnek azzal, hogy emblematikus érvényűek-e, avagy sem. Ugye, említettem a Pipacsmezőket...?