Teljes diszkréció

Lekéstem az autóbuszt, taxira várok, hogy kivigyen a vasútállomásra. Kisváros, hiába. Egy busz elmegy, és máris ugrott Pozsony, Budapest, Bécs vagy a szomszédos sínközeli falu. A vasút és a város közötti távolság nagyjából három kilométer, tömegközlekedve időnként hetven perc – valahogy nem mindig bírnak összehangolódni az utasok, a buszjáratok és a vonatok... A rozsdától fáradt buszmegálló oldaláról még nem szaggatták le a teljes menetrendet, s mellette az amúgy tiltott, ámde legkézenfekvőbb reklámfelületen is viszonylag ép plakátok hirdetnek cirkuszt, eladó lakást, éjszakai sztriptízt. A „fésűs” apróhirdetések közül az egyiknek már valamennyi letéphető telefonszáma elkelt. A rövid, gépelt szövegben egy jósnő kínálja szolgáltatásait. Tenyérből, tarotkártyából, miegyébből olvassa ki a jövendőt, a jeligéje: Teljes diszkréció. Fura egy jelige, már ha a dolog gyakorlati oldalától eltekintünk. A szándék ebből a szempontból nyilvánvaló – a jósnő nem fecsegi ki másoknak, amit a tenyér tulajdonosáról megtudott. Maga a jövendőmondás azonban nagyon is indiszkrét tevékenység, hiszen a látnok vagy jós éppen hogy a jövő titkait fürkészi és árulja el az ügyfelének. Sok ember rendszeresen jósoltat magának, s a hallottak alapján próbálja meg alakítani az életét. Jómagam a műfajt illetően enyhén szkeptikus vagyok. Egyrészt. Másrészt pedig szeretem az élet kellemes meglepetéseit. A kellemetleneket, pláne a halálom időpontját és körülményeit pedig végképp nem akarnám előre tudni. (Közismert történet, hogy Kovácsné elmegy a jósnőhöz, aki azt mondja neki, hogy két éven belül meghal gyomorrákban. Az asszonyka minden lehetséges bajmegelőző gyógykészítményt összevásárol, méregtelenít, jógázni kezd, leszokik a dohányzásról. És hat héttel később elüti a villamos.) Nem állítom, hogy egyáltalán nem hiszek a jóslatokban, inkább hogy örökös kételkedő vagyok. S ráadásul még egy kicsit gyáva is. Mert egy alkalommal teljesen ingyen jósoltak volna nekem, sőt a jósnő is házhoz jött, de az utolsó pillanatban visszakoztam. Az én jósnőm – milyen érdekes, hogy a legtöbb jövendőmondó nő – szőke volt, fiatal és csodaszép. Elegáns, halványkék kiskosztümben, kezében aktatáskával toporgott az érsekújvári vasútállomás előtti parkban. Kis idő múlva megszólított, nem tudok-e a közelben érmével működő telefonfülkéről, mert otthon felejtette a mobilját, a posta még zárva van, neki pedig egy üzleti tárgyalás miatt sürgősen telefonálnia kell. Felajánlottam a saját mobiltelefonomat – voltam már hasonló helyzetben, és nekem is jólesett, hogy segítettek. A szőke lány megköszönte azzal, hogy ha már nem hagyom kifizetni az alig félperces beszélgetést, majd meghálálja másképp. Mondtam, már van mindenféle biztosításom... Ó, hát nem ilyesmire gondolt, válaszolta, az ügynökösködést csak másodállásban végzi, de hivatása szerint jósnő. Elámultam, nem igazán tudtam elképzelni, ahogy kiskosztümben kártyát vet. Pedig – mint egy héttel később kiderült – nagyon is értett hozzá. Amikor felajánlotta, hogy eljön hozzánk, arra gondoltam, jósoltatás helyett készítek vele egy beszélgetést. Először bele is egyezett, de azután visszavonta, mivel a kedves mamája szerint a csillagok állása nem volt megfelelő... Ekkor derült ki, hogy a szőke lány egész családja látnoki képességekkel rendelkezik. ĺgy hát maradt a jövendőmondás. Amihez én, a gyáva kételkedő végül csupán csak asszisztáltam egyik, misztikával átitatott lelkű barátnőm mellett. A szőke jósnő közölte velünk, hogy ha a kártya halálhírt jelez, ő soha nem mondja meg senkinek. S hogy minden, amit kiolvas a lapokból, csupán lehetőségek láncolata, egyfajta iránymutatás. Nem kötelező elfogadni. Tetszett, amit mondott, de mégsem adtam be a derekamat. Mert mi van akkor, ha tényleg igazi látnok?! S nekem semmilyen helyzetben nem lesz soha többé egyetlen árva mentségem sem. Hiszen tudhattam előre...