Tárca a Szalonban

2.

Négy mániája volt, legalábbis ennyit számoltam meg.
Az első egy apróság, amit könnyen megszoktam, hogy nem lépett repedésekre. Nem magyarázta meg, miért, de néha, amikor sétáltunk és nagyobbat lépett, vagy egy pillanatra kitért a pályájából, nevetett és hozzátette, repedés. Akkor vált ez kissé bonyolulttá, amikor elejtett a konyhában egy fazekat, és megrepedt a csempe. Ha valami olyasmi történt a házzal, ami nem okozott különösebb problémát, például lepercent a vakolat, vagy kávés lett a kanapé, azzal nem csináltunk semmit. Amikor eldugult a lefolyó, megjavítottam. De nem tudtunk rájönni, hogy a konyha közepén éktelenkedő, görbe S betű formájú repedés vajon mekkora problémát fog okozni. Aztán ő megszokta, hogy kerülgeti, úgyhogy én is rászoktam, azóta láthatatlan a repedés.
A második az volt, hogy folyton minden szavamat érteni akarta. De sosem kérdezte, miért mondtam valamit. Csak megjelent az arcán a ránc, ami azt jelentette, hogy ízlelgeti a szavaimat. Ez olyankor annyira lekötötte őt, általában egész napra, hogy főzni se jutott ideje. Vagy annyira utált érte, hogy azt akarta, dögöljek éhen. Úgyhogy olyankor én főztem neki.
A harmadik mániája én voltam. Néha azon kaptam, hogy biztos távolságból néz, és különböző helyeken csíp a bőrébe. Amikor ilyenkor odanéztem bosszúsan összehúzta a szemöldökét, megrázta a fejét és elment. Időnként motyogott valamit egy mozgólépcsőről, és megkérdezte, mit keresek itt. Aztán egyszer nyíltan megmondta, nem biztos benne, hogy létezünk. Valamivel ezután pedig, hogy majd ő elbújik, én meg keressem meg. Erre már csak halványan emlékszem. Azt hiszem.
És a lepedők.

*  *  *
Három nap álldogálás után az ágyamban ébredtem. Másra nem emlékszem, csak az egyre erősödő, morajló zúgásra, majd arra, hogy valami hozzáér az arcomhoz.
– Még sosem ébredtem fel ennyire.
Azt mondta, tudja, hogy baj van. Olyan óvatosan mondta, hogy elhittem neki. Meg, hogy aznap nem megy munkába, hanem bemegyünk a városba, és bemutat az egyik barátjának.
– Nem tetszik a világ ennyire ébren!
Magához húzott és azt kérte, nyugodjak meg. Megmondtam neki, hogy nem vagyok nyugtalan. Azt mondta, tudja, hogy baj van, és segít, hogy már ne legyen. Hogy eltünteti a repedést a konyhában. De akkor épp kiláttam a konyhába a válla fölött, és figyeltem, ahogy a repedés életre kel, biccent, és távozik az életünkből.
– Tudom, hogy baj van.
– Olyan veled beszélgetni, mint egy üzenetrögzítővel.

*  *  *
Éppen kiszedtem a mosásból a lepedőit, amiket aznap reggel rakott be, mikor meghallottam, hogy hazaért. Dühösen vágta be maga mögött az ajtót, a cipőit a padlóra, a táskáját a tükör elé. Felemeltem a teli kosarat, és kimentem hozzá a nappaliba. A fotelban ült, bal térdét dörzsölte, és cigizett.
– Mi történt?
– Összevesztem Dr. Leonnal.
Higgadtan letettem mellé a kosarat a fotelba. Nem szólaltam meg. Nézte egy darabig.
– Folyton meg akarja mondani, mi bajom van.
– Azt hittem, jól kijöttök – mondtam óvatosan.
A félig égett cigit precíz mozdulattal a hamutartóba állította.
– Meg azt, hogy már nem cigizel.
Szúró tekintettel nézett rám. Lassan felemelte a kosarat, és kisétált vele a kertbe. Én az ajtónak dőltem, és figyeltem, ahogy leszedi a szárítókötelekről a már megszáradt lepedőket, és felakasztja az újonnan mosottakat. Két lepedő között mindig ugyanannyi helyet hagyott. Mindig mezítláb ment ki a kertbe. Figyeltem koszos talpacskáit, ahogy a magason felhúzott kötelekhez ágaskodott.
Elképzeltem, hogy nincs ott. Az életemet nélküle. Maró szomorúságot vártam, de nem éreztem semmit. Csak a semmit. És még azt is alig.
– Bár annyi ágyunk lenne, mint amennyi lepedőnk – sóhajtottam, mert nem volt más mondanivalóm. Ez se volt.

*  *  *
Egy darabig én voltam a leggyönyörűbb nő a világon. Aztán repedés voltam a konyhapadlón. Aztán ázott lepedő illata voltam. Aztán nem szűnő fejfájás.
Amikor a legutolsó lepedőt is felakasztottam, megfordultam. Ott állt az ajtóban és engem nézett. Három évvel ezelőtt, mikor megkérte a kezemet azt mondta, szimfónia vagyok, tündér egy aknamezőn. Azt, hogy én vagyok a diszharmónia, amelyet a szívbillentyűiből komponáltak.
Minden, ami voltam, belőle eredt.
Aztán mozgólépcső voltam egy zsúfolt város szélén felépített bevásárlóközpontban.
Egy darabig nézett, és semmit nem tudtam leolvasni az arcából. Én voltam az összes arckifejezése, az összes főztje. Az összes új regénye.
És már hónapok óta nem írt egy sort sem.

*  *  *
Utálja a pszichológusát. Ha tudná, hogy a pszichológusa, talán már meg is ölte volna.

*  *  *
Egyre gyakrabban látom magam a szárítóköteleken reggelente. Ő már munkában van, én egy ecsettel a fülem mögött kávét iszom az udvaron, és nem tudom kiverni a fejemből a gondolatot, hogy a lepedők közti helyek pont olyan szélesek, mint a nyakam.
Semmi másra nem volna szükségem, csak arra, hogy biztos legyek benne, hogy létezem. Csak egy kis időre. Csak néhány óráig, néhány percig tudni szeretném, hogy létezem-e.

*  *  *
Most látom csak, hogy a múlt idő sem teszi biztossá az életben maradást. Az is csak egy másik bizonytalanság jelene.

*  *  *
Csak lenne már vége. Vagy tartana örökké. Talán ha megszáradna a festmény. Talán akkor.
– De komolyan. Hogy ismerkedtetek meg?
– Sehogy.