Találkozás doktor Unióval

– Sokáig kellett várnom – mondja majd doktor Unió, miközben elégedetten lépi át a lelkem küszöbét. – Egy ilyen szép férfi, amilyen én vagyok!

Homlokomat ráncolom. Dünnyögök valamit. Minden szavamat érti. Ötvennégy nyelven beszél.

– Sokáig kellett várnom, drága barátom, mert nagyon vágytam egy méltó szerelésre – s frissen vásárolt, ég színű öltönyét mutatja. – Egy ilyen öltöny, érti?!

– Nem teljesen – válaszolom bosszankodva.

– És még ön nevezné magát írónak?! – Elhallgat egy pillanatra, majd így szól. – Ez az égszínkék anyag maga a távolság, a vonzó és biztató messzeségek színe, a varázslatos remény színe...

– Ön csak tudja, doktor úr! – mondom.

– Hát, éppen ez az. Egy ilyen színű öltöny és ilyen színárnyalatú félcipő, éspedig a legjobb gyártótól...

– Ez azért túlzás – mosolygok. – Itt van például a mi cipőiparunk.

– No de a márka! A név kötelez.

– Rendben – hellyel kínálom, ám Unió doktor állva marad.

– És ilyen csodásan szép, mézsárga nyakkendőt akartam mindig. Tökéletesen illik a kék inghez, a zakóhoz, a nadrághoz. S a pompás lábbelihez. Látja?!

– Látom – mondom lehangoltan.

– És mit lát?!

– A nyakkendőjét! – mondom.

– És a díszzsebkendőm sárgáját észre sem veszi? Ide nézzen! – Kissé felhúzza a nadrágja szárát. – A zokni is sárga. Ez, kérem, a tökéletes összhang – mondja. – De ezek csak külsőségek. Ha megengedi... – s egy hanglemezt vesz elő, majd a lejátszóba helyezi. – Ezt tessék csak meghallgatni! A saját kompozícióm. Rólunk szól – mondja öntelten.

– Kettőnkről? – kérdezem gyanakodva.

– Meg a honfitársainkról. Hála a szerencsés összetevőknek, ma már sokkal többen vagyunk.

Illedelmesen hallgatom a muzsikát. A kicsi szoba, ahol végeérhetetlen önigazgatásban élek hosszú évek óta, miközben megszállottan tartom az egyetlen lehetséges irányt, megóv minden invázió ellen. Csak nagyon óvatosan, gondolom. Valahogy úgy, ahogy a hegyek, az óceánok fedik fel igazi titkaikat. Óvatosan. A legkisebb hiba is végzetes lehet. Ma, amikor háromszázötvenmillió fivérem és nővérem van, és több mint hatmilliárdnyi rokonom, csak óvatosan. Mert lehet, hogy egy nyugtalankodó nagybácsi még rám emeli a kezét... Vagy hamis állításokkal ellenem fordul egy nagynéni... De az is lehet, hogy éppen valamelyik testvérem szemében lobban a harag lángja. Hát, csak óvatosan...

Nos, itt ez a szoba. Ahol eddig-addig csak-csak elboldogulok az Örök-Bigh Brotherrel és dr. Unió látogatásaival. Ám, mégsem örülnék annak, ha minduntalan az ajtómon kopogtatnának. Én itt voltam. Itt, jó öt évtizeden át. Ők meg ott voltak, jóleső távolságban tőlem. A szobámban Közép-Kelet-Európa kiváló alkotásai, s a tudatomban, a lelkemben még ettől is több. Unió doktor tán csodálkozna, ha előhozakodnék az említett térség szellemi óriásainak műveivel.

– Oly különösek... Különösek önök. Igazi csodabogarak! – mondaná.

– Azok vagyunk – válaszolnám büszkén. Ruházatom egyszerű, minden egyes darabja hűségről árulkodik.

Ő pedig: – Kicsit eszelősek, igaz?!

– Eszelősek?!

– Mintha az összes könyvet egyetlen alkotó írta volna. A nemzet, mintha nem számítana is... Önök... Önök igazi ködzabálók, azt hiszem. Na, és ott vannak a filmjeik. Még a legtájékozottabbak is összezavarodnak. Mintha egyetlen stáb készítette volna valamennyit. Ilyenek a képzőművészeti alkotásaik is. Csodabogarak. Jobb nem is gondolni önökre – mondaná fitymálón.

Én pedig mélázok. Mert való igaz, oly nehéz érteni ezt a húsz nemzettől zsúfolt térséget. Hol a látszati, bábeli zűrzavarban mégis elrendeződés érvényesül. Csak ez az elrendeződés más. Vér a vérrel keveredik. Nemzetek a nemzetekkel. És talán észre sem vesszük, amit Unió doktor állít. A mindenkori kánont.