Szurkolni jó, ha jó a szurkoló

A lelátón tolonganak a játékosok hozzátartozói. Kiöregedett labdarúgók egyetlen mérkőzést sem hagynak ki ok nélkül. Szakszerű véleményt mondanak, közben kedvük szerint nosztalgiáznak: – Hogyan kellett volna? Bezzeg az én időmben...! A zsíroskenyér-korszakban volt erőnlét...

A harmincöt fokos melegben biztos védelmet nyújt a szurkolók kavalkádjának az újonnan készült tetőszerkezetes lelátó.

A harmadik sorban ülő középkorú férfi jelenlétének nem fog örülni a pálya gondnoka, tökmaghéja borítja vastagon körülötte az ülőkét. Nyomdafestéket nem tűrő megjegyzései kezdetben a mérkőzésvezető ítéleteit kérdőjelezik meg.

Szerinte a partjelző minden beintése téves, ami persze kedvenc csapatát – a hazai együttest – sújtja. A frissítőt kínáló pincérlánytól újabb pohár sört rendel. A vendégjátékosok kritizálását sűrű bekiabálásokkal folytatja. Szünetet jelez a játékvezető. Kis időre eltűnik a büfé irányában. Sípszó után szabad akaratából visszatér, feltöltődve.

A szálkát a mögötte ülő vendégszurkolók szemében keresi. Talán nem érti a nyelvüket? A durva szidalmazásba szurkolótársai is belepirulnak. A másságban keresi a vesztésre álló mérkőzés okát.

Bokros elfoglaltságában nem veszi észre a körülötte ólálkodó suhancokat, akik a farzsebét domborító kövér pénztárcáját figyelik. A tárca akkor mozdul, amikor gazdája ökölbe szorított kézzel integetve felugrik.

– No... most... fog kicsúszni – kacsint az egyik tarajos figyelő a másikra.

A percekkel ezelőtt alaposan letódított vendégszurkoló ekkor hozzá lép. Vállát finoman megveregetve figyelmezteti, csengő szóval, anyanyelvén: – Uram, vigyázzon, el fogja veszíteni a pénztárcáját!

Egy kézmozdulattal meggyőződik a valóságról. Köszönet helyett elpirul, elcsendesedik. A mérkőzés tovább folytatódik.