Szunyog Zsuzsa: Rózsavigasz

A Rózsavigasz című verseskötet hátsó borítóján taláható szöveg Mikola Anikó verseihez hasonlítja Szunyog Zsuzsa verseit. Nem tudom, kinek a számára hízelgő ez az állítás, ebben a rövid kritikában kizárólag a Rózsavigasz verseivel kívánok foglalkozni, az összehasonlítás feladatát másra hagyom.

Annál inkább foglalkozni kell viszont megannyi esetlegességgel, amelyek könnyen felejthető olvasmánnyá teszik a Rózsavigaszt (állítom ezt annak ellenére, hogy a kötet a Posonium Irodalmi Díj jutalmai közül az év legjobb első kötetének díját kapta 2006-ban). Esetlegességek alatt az átgondolatlan, ötletszerű, felszínes megoldások halmozását értem, s ezt jó néhány példával kívánom alátámasztani. A kötet elejére helyezett, címadó szöveg adódik első példának: „reklámrágó / kiköpött anyja / mondják / kosarába teszi / sírni hagyják / rá-ró-ja / pattintsd fel a rózsaszín / doboz fedelét / s add kölcsön öt percre / az illat szeletét”. A szövegből nem derül ki, mi köze a „reklámrágó”-nak a „kiköpött anyja” szerkezethez, reklámnak, illetve rágónak az anyához, mindháromnak a kiköpéshez, a párosítás sehol nem kapcsolódik össze, elveszik a vers szövegterében. Esetleges a „rá-ró-ja” megoldás is, értelmezhetetlen, miért bontotta szótagjaira éppen ezt a szót a költő. Az idézet utolsó négy sora megintcsak esetleges módon kapcsolódik a megelőző sorokhoz: a doboz a rágóhoz kapcsolódik, netán a kosárhoz? Hogyan? Az illat a dobozra vagy a rágóra utal? És ha igen, milyen jelentéses, versben feltörő kapcsolatot szükséges közöttük feltételeznünk?

Ehhez hasonló esetlegességekből áll össze szinte az egész kötet. Az Ébred a városban című versben miért bontja elemeire a „szemetet” szót a költő? Idézem: „a lámpák megunják fényüket / gyapjúharisnyába bújnak az utcakövek / vízsugár tünteti el a tegnap / szétszórt sz. e. m. e. t. é. t. (...)” Az Elbeszélés anno... című versben miért van zárójelben a 20. század és miért nincs a 21.? Mert jó ötlet? Mint a Negyven című vers csupa e betűs, eszperente nyelve? A probléma csupán az, hogy ezek az ötletek tényleg csak az ötlet szintjén maradnak, nem válnak részeivé a szövegeknek, nem adnak összetett jelentést a verseknek.

Ráadásul Szunyog Zsuzsa versei olyan nyelvet működtetnek, amely még a modernizmus személyiségválsága előtti világból eredeztethető: naiv, patetikus, elégikus, romantikus nyelvet, amelyből egy többszörösen meghaladott költészeteszmény néz felénk. Mintha gyenge 19. századi verset olvasnánk: „Nincs maradásom, se menekülésem, / mezőkön át futtat örök vándorlétem, / tarisznyámban szépség, a karomban bánat, / futok s félresodrom a rám csapó ágat.”, „Már nem zavar ha vetkőzni kell / Márványszoborról is hull néha lepel.”, „nem rossz ez az alkonyi idő / azt nem mondhatom hogy rossz volna ő”.

Szunyog Zsuzsa verseinek nyelve sok dolgot árul el magáról: hogy nem túlzottan követi a kortárs líra eseményeit, hogy jól bejáratott lírai közhelyekből építkezik, hogy az élettények patetikus-elégikus felfogásával kívánja leplezni az összetett jelentéstartalmak hiányát, hogy ötletei esetlegesek és csöppet sem eredetiek. Egy kötet megjelenése, megjelentetése szerző és kiadó közös felelőssége: véleményem szerint Szunyog Zsuzsának várnia kellett volna még a megjelenéssel, illetve több oldalról is vissza kellett volna igazolni a költői tehetséget feltételező kiadói alapállást (hiszen a költő verseit eddig mindössze a kiadó lapjában, az Irodalmi Szemle hasábjain volt módomban olvasni).