Szülők, nagyszülők emlékére

SZABÓ G. LÁSZLÓ

Az előadás a 2008/2009-es évadban került le a műsorról, most viszont – zömében új szereplőkkel – ismét bemutatják. Franciaországból, a Théatre du Campagnolból indult hódító útjára a darab, amelyet Jean-Claude Pechenat rendezett. Ez alapján született Ettore Scola filmje, A bál, majd Békés Pál írói és Imre Zoltán koreográfusi közreműködésével 1994-ben Marton László rendezése, az Össztánc.

„Jean-Claude Pechenat, akihez baráti viszony fűzött, meghívott egyszer Párizsba, hogy dolgozzak nála – meséli a Vígszínház egykori igazgatója, ma főrendezője. – Akkoriban kerültünk egyre közelebb a gyönyörűen felújított Vígszínház megnyitásához. Egy színházi ember számára ez nemcsak ünnepélyes pillanat, hanem hihetetlenül nehéz feladat is. Rendkívül jó ötlet kell hozzá, és volt is több beszélgetésünk ez ügyben a művészeti tanáccsal, a dramaturgokkal és a színészeimmel. Már Párizsban vártam Jean-Claude-ra, amikor villámcsapásként hasított belém a gondolat, hogy mi lenne, ha elkérném tőle A bál alapötletét. Elvégre a francia és a magyar történelem teljesen más, nemhogy ugyanolyan, hanem még csak hasonló sem lehet a két előadás. Beültünk a Café Demagogba, Jean-Claude kedvenc kávézójába, s mondom neki: mi lenne, ha ötletadóként téged feltüntetve, ezzel a kivételes színházi technikával, tehát egyetlen szó nélkül, mindent a tánc, a gesztusok, a mozdulatok nyelvén kifejezve létrehoznánk egy előadást a Vígszínházban Magyarország elmúlt hetven évéről. Jean-Claude felpattant az asztaltól, átölelt és csak annyit mondott: Nagyszerű! S akkor tudtam: ez az előadás emlékoszlopa lesz kettőnk barátságának. Jean-Claude el is jött hozzánk a színészeivel tartani egy workshopot a csapatunknak. Bemutattam őt Imre Zoltánnak, az én barátomnak és csodálatos munkatársamnak, így indultunk neki a próbáknak.”

Ez volt tehát a kiinduló helyzet. Létrehozni valami újat, kivételest, progresszívet, ami a színház jövőjére mutat, még ha a múltba tekint is vissza. Egy táncterem zárt világába tör be a történelem, miközben a néző végig a vendégekre és azok viselkedésére, személyes történeteire, érzelmekkel teli momentumaira figyel.

„Őszintén megmondom, arra számítottam, ebből legfeljebb tizenöt-húsz előadás lesz, aztán lekerül a műsorról – folytatja Marton László. – De hogy ilyen elképesztő siker lett! Másfél évtizeden át telt ház előtt játszottuk, s amikor levettük, még akkor is zsúfolásig tele volt a nézőtér. Egyeztetési gondjaink voltak a színészekkel, mert közben annyi változás történt a társulatban. Ez a természetes igény hozta létre, hogy most, amikor megújult, fiatal társulata van a színháznak, ismét felépítsük a darabot. Ezáltal Imre Zoltán barátomra is emlékezni fogunk, akinek a zsenije – a felújítást vezető Bodor Johanna munkáján keresztül, hiszen ő 1994-ben a koreográfus alkotótársa volt – ismét megmutatkozik.”

Hét évtized történelmét felölelni, abból szelektálni nem lehetett könnyű feladat. Akárcsak az események láttatása. Az Össztáncban minden történés úgy jelenik meg, mintha kedvenc fényképalbumunkat lapoznánk.

„Szubjektivitás is van az előadásban – mondja Marton László. – A történetek jelentős része az én családomról szól. Békés Pállal közösen írtuk a darabot. A nagyapám és az édesapám mellett kisfiúként még én is megjelenek az egyik képben, mégpedig az ’56-os események közepette. Én vagyok az, aki elveszíti a luftballonját, és miattam nem tud disszidálni a család. Azért kap ekkora teret ’56 az előadásban, mert kisfiúként nagyon intenzíven éltem meg az akkori eseményeket. Felkavaró élmény volt számomra az is, hogy elvesztettük a futball-világbajnokságot. Máig emlékszem annak a kis falunak a főterére, ahol hallgattuk a meccs közvetítését, s amikor vége lett a mérkőzésnek, az egész falu zokogott. Elképzelhető persze, hogy a történészek egy másik epizódot fontosabbnak találnának, de mi vállaltan a szülőknek és a nagyszülőknek állítunk emléket, s egy ilyen történetfüzérben nem lehet egyforma fontosságú minden esemény.”

Az eredeti színlapot tekintve, az 1994-es bemutató szereplői közül Eszenyi Enikő, Hullan Zsuzsa, Igó Éva, Pápai Erika és Borbiczky Ferenc maradt a felújított változatban. A pályájukon most induló, huszonéves színészek közül máris kitűnik Medveczky Balázs, de vannak „régi új” ismerősök is a darabban: Hegyi Barbara, Balázsovits Edit, Telekes Péter, Csőre Gábor, Kerekes József, Fesztbaum Béla, Tahi Tóth László.

„Reméljük, ez a mostani is ugyanolyan érvényes előadás lesz, mint a régi. Bevallom, nehéz volt újra kiosztani a szerepeket, hiszen a régi próbák során szoros érzelmi kapcsolatba kerültem a színészeimmel. Nagyon megszerettem őket, és most majdnem mindegyiküket helyettesítenem kellett valakivel. Ilyen szempontból sem volt könnyű létrehozni az új szereposztást. A ’94-es bemutató óta több mint húsz év telt el, s a művészek között már vannak, akik fizikailag nem bírják ugyanazt a terhelést, hiszen itt két és fél órán át elképesztő energiával dolgozik mindenki. Két kilót biztosan ledobnak az előadás végére, olyan megerőltető munkát végeznek.”

Az Össztánc kirobbanó sikeréhez külön fényt adtak a külföldi vendégszereplések. Pozsonyba, Prágába, Brünnbe, majd Dublinba is eljutott a vígszínházi előadás, a nézők pedig mindenütt hatalmas elismeréssel fogadták.

„Dublinban az a megtiszteltetés ért bennünket, hogy az Ír Nemzeti Színház megalakulásának 100. évfordulójára rendezett fesztiválon a berlini Schaubühne, az Angol és a Svéd Nemzeti Színház, valamint a párizsi Odeon társulata mellett vendégeskedtünk. Ott lenni egy ilyen rangos rendezvényen komoly megtiszteltetés volt számunkra. Hogy mekkora sikerünk volt, azt az is jelzi, hogy az eredetileg tervezett egy előadás helyett hármat tartottunk. Még a csilláron is lógtak, annyian voltak kíváncsiak ránk” – emlékezik vissza Marton László.

Húsz évvel ezelőtt ismeretlen úton indult el a társulat az Össztánccal. Felelősségük azonban most is óriási, állítja a darab rendezője. „Azt a minőséget, azt a színvonalat szeretnénk elérni most is, ami méltó a régi előadáshoz. Nyugodt szívvel mondhatom: az egész társulat erre törekszik.”