Szubjektív látleletek az utókornak

A szövegek ide-oda ingáznak a publicisztika és a napló között, néha kisiklanak egészen a kisprózáig. Ezt a műfajt szokták tárcának nevezni, de esetünkben ez sem teljesen igaz, mert a szerző rendkívüli módon szereti felrúgni a szabályokat. Szinte tobzódik ebben, ami nem is csoda, mindjárt elmondom, miért.

Nem készült könyvnek ez a könyv – ezt gyakran megjegyzi Leczo Zoltán, aki a Facebookon bocsátotta útra két éven keresztül ezeket a szösszeneteket, általában heti rendszerességgel. Néha gyakrabban, vagy ritkábban, ahogy épp alakult, lévén szabad ember, akit már nem kötnek határ-idők, nem kell lapzártáig teljesítenie az adott feladatot. Tizenhat éven át volt az Új Szó tudósítója, királyhelmeci székhellyel. Ennyi idő alatt az ember megtanul egy s mást, például 24, avagy 45 sorban összefoglalni egy-egy témát, kettőre vagy fél négyre, a szerkesztő kívánsága szerint. És megtanulja a privát véleményét nem kinyilatkoztatni, hanem megtartani magának egy-egy témával kapcsolatban. Az érzelmeit pedig elfojtani, még akkor is, ha mondjuk a hejcei Borsó-hegyen, a szlovák katonai repülőgép roncsai mellett „ünnepli” a születésnapját. Mert a tudósító – ahogy azt neve is jól mutatja – hírt ad a helyi eseményekről, történésekről, objektivitásra törekedve, és lehetőleg gyorsan. Gondoljanak csak bele, mekkora élvezet lehet ezek után a terjedelmi korlátok nélküli önkifejezés!

Minden a fotókkal kezdődött, amelyeket szerzőnk kitett a közösségi oldalra, rövid szövegekkel. Természetesen nem sajtófotók voltak, hanem olyanok, amilyeneket az újságban nem hoznának le, mert oda túl művésziek. Elmosódott formák, furcsa közelik, épületrészletek, elkapott emberi pillanatok, hangulatfestő esőcseppek, fény és árnyék. A lefelé görgetők hüvelykujja meg is állt egy pillanatra, hogy ez meg mi a csuda. És ha rákattintottak a fotókra, előjöttek a szövegek is, amelyek az idő előrehaladtával egyre hosszabbak és jobbak lettek. A szerző az általa megismert emberekről, átélt helyzetekről, begyűjtött történetekről referál. A mindennapokból elkapott rövid életképek, útirajzok. Koszovó, Albánia, a számunkra ismeretlen, emberközeli Balkán is megjelenik a lapokon.

És saját életéből is merít, amolyan „leczozolisan”, sajátos szóhasználattal, iróniától és fel-felcsillanó humortól sem mentes, máskor keserű hangvétellel. A 270 oldalas könyv felénél, valamikor 2020 nyarán egyszer csak azt írja, befejezi a sorozatot. Mert mindent közölt már, amit akart, és amúgy sem nekünk szánta, hanem Sára lányának. „Azért íródik, hogy a kicsi lányom, ha nagy lesz, és esetleg nekem nem lesz módom elmondani neki, hogy ki is voltam, meg azok kik voltak, akik fontosak voltak nekem, akkor majd ebből jól kiolvashassa. A képek meg azért vannak, mert szerintem annál nagyobb intimitás nincs a földön, ha valakinek megmutathatjuk, hogy akkor és ott mit láttunk a szemünkkel. Néz majd a gyerek, oszt nem azt mondhassa, hogy ez itt apám, mikor lecsesződött a repülőgép a szlovák katonákkal a Borsó-hegyen, hanem azt mondhatja, ilyennek látta apám azon a napon a Borsó-hegy tetejét, amikor lecsesződött az a repülőgép a szlovák katonákkal. Azért különbség, nem? Vagy olyat is mondhat képnézegetés közben, hogy látod, itt apám szemével nézek ki az ablakon vagy harminc évvel ezelőtt, és látom, hogy tavasz van. Vagy tél. Mindegy. Teccettek már így gondolni a fotóra? Nem a régvolt embereket látjuk rajtuk, hanem a régvolt emberek szemével látunk. Mondjuk, ezért is szeretem a fotót. Ha meg valami művészi is kerül rája, mint az a lapos hal, akkor meg még fincsibb az egész.”

A Facebook népének viszont annyira megtetszett ez a sorozat, hogy kérték, folytassa. Leczo apuka pedig folytatta, mert örült a pozitív visszajelzéseknek. (Nyilván új volt számára ez a helyzet, hiszen egy napilap tudósítójának kevés sikerélménye van, munkáját nem sűrűn dicsérik, sőt sokan a nevét sem jegyzik meg). Szóval tovább zajlanak az események a lapokon, a dátum alapján mi is rekapitulálhatjuk az elmúlt évet is, bár közéleti eseményekből tényleg csak a legfontosabbak vagy legbizarrabbak fértek bele Leczo látókörébe. Ez is mekkora szabadság: nem muszáj foglalkozni mindennel, ami körülöttünk történik!

A fotóknak általában nincs közük a történethez. És még a formán is látszik a szabadkéz: nincsenek bekezdések, ömlesztve jön a szöveg, ami nehezíti az olvasást, de kit érdekel? A helyesírás szabályait is felrúgja a szerző, ha úgy érzi, kifejezőbb a mondat helytelenül. Ezt is meg lehet szeretni egy idő után. És azon is el lehet gondolkodni, hogy mik az igazán fontos dolgok az életben. Milyen mértékben határoz meg bennünket a hely, ahol élünk, milyen a viszonyunk rokonainkhoz, ismerőseinkhez, mennyit tudunk családunk történetéről, szűkebb környezetünkről. Leczo Zoltánt kevés lenne lokálpatriótának nevezni, hiszen el is mondja, hogy sokáig úgy érezte: övé ez a város, Királyhelmec. Minden jó, ami ott történt, vele is történt, minden siker egy kicsit az ő sikere is, és persze fordítva is igaz a dolog.

Legjobban azok a szövegek tetszenek, amelyeken úgy kacagok fel, hogy közben elszégyellem magam. Mert nemcsak felszabadult nevetés létezik, hanem megrendült nevetés, dühös nevetés, csodálkozó nevetés vagy fájó nevetés is. Aki ezeket ki tudja csalogatni az olvasóból, az bizony írónak tekintendő. Még akkor is, ha Leczo Zoltán tavaly elhessegette az embereket, akik be akarták őt válogatni a bodrogközi írók és költők antológiájába. Mondván, hogy a kötet nélküli író nem író.

Hát, most már ez sem igaz.