Sztárparádé nagy csinnadrattával

Milos Formant és Quentin Tarantinót alkotói munkájuk elismeréseként tüntették kiFotó: TA SR/AFPBerlinben nem sokkal a cannes-i filmünnep megnyitója előtt tartották a világpremierjét annak a megaprodukciónak, amelyről ez idő tájt a legtöbbet beszél a világ: a német származású Wolfgang Petersen rendező mozgóképes történelmi tablóját, a Tróját. Ez a berlini bemutató Cannes előjátéka volt, hiszen a Trója szőke félistene, Akhilleusz személyesen is megjelent a vetítésen, és várható volt, hogy a német fővárosból „átruccan” a francia Riviérára. Érkezett is, igaz, nem olyan loboncos hajzattal, mint amilyennel a Trójában látható, ellenkezőleg, színészi pályafutása legrövidebb sünifrizuráját viselte.

Párban és szólóban

És természetesen nem egyedül jött, hanem ahogy az már lenni szokott, édes kettesben élete párjával, Jennifer Anistonnal. Napjaink legkeresettebb férfisztárja, Pitt első alkalommal vonult végig a cannes-i filmpalota vörös szőnyegén úgy, hogy főszereplőként kísért el filmet a fesztiválra. A másik nagy sztárházaspár is megjelent: Antonio Banderas is hozta magával elmaradhatatlan „oldalékét”, Melanie Griffith színésznőt. Banderasszal egy csónakban evezett Cameron Diaz, Eddie Murphy és Mike Myers is: ők a nagy sikerű animációs film, a Shrek folytatásában, a Shrek 2-ben szereplő figuráknak kölcsönzik a hangjukat. Mivel a filmet a versenyprogramban mutatták be, villogtak egy kicsit Cannes-ban, hogy még nagyobb reklámot csináljanak neki.

Hollywood csillagai közül sokan nemcsak a fesztiválépületben történteknek voltak részesei, hanem egy, az AIDS-kutatás támogatására létrehozott jótékonysági esten is megjelentek. Köztük fénylett Sharon Stone, aki megmutatta, hogy még mindig nem veszítette el erotikus kisugárzását. Ott volt a Kabaréval azonosított Liza Minelli. És a „gálázó hírességek” között ott volt Gael García Bernal, a „friss vér”, a tehetséges fiatal mexikói színész, akit az Amaro atya bűnéből vagy a Korcs szerelmekből ismerhet a magyar közönség. Cannes-ba Walter Selles brazil rendező Motoros naplók című filmjét kísérte el, amelyben Che Guevarát alakítja. Gael García Bernal nemcsak Selles filmjében volt jelen a cannes-i vásznakon, hanem a nyitófilmben is szerepelt. Pedro Almodóvar legújabb, önéletrajzi ihletésű filmjében, a Rossz nevelésben, amely a Franco-rezsim alatt játszódik. Két fiú története, akik katolikus iskolában nevelkedtek, s később az egyikük nőimitátorként keresi a kenyerét. A spanyol filmkritika a legjobb Almodóvar-filmnek tartja, s a hazai közönségsikere is óriási volt. S ha már Almodóvar, akkor filmjeinek elmaradhatatlan „tartozéka”, állandó színésznője, Victoria Abril sem hiányozhatott a cannes-i vörös szőnyegről. A spanyol rendező szeret Cannes-ban, és őt is szereti Cannes, hiszen ez a szemle volt számára a dobbantó: A mindent anyámról című filmje annak idején a legjobb rendezés díjával innen indult világhódító útjára: később megkapta a nem angol nyelvű filmnek járó Oscar-díjat is. Ekkor kezdett felfelé ívelni Almodóvar rendezői karrierje.

Itt volt Dennis Quaid, aki Roland Emmerich Holnapután című munkáját, a globális felmelegedéssel és annak következményeivel foglalkozó katasztrófafilmet jött népszerűsíteni. Az opust a napokban a hazai mozik is bemutatják.

Díjak keletre

Még mindig van mit mutatniuk: Daryl Hannah és Sharon StoneFotók: TA SR/AFPA hetedik művészeti ág cannes-i fórumán nemcsak a sztárokat, hanem a mozgóképművészet egyik legnagyobb élő mesterét, Milos Formant is ünnepelték. Quentin Tarantinó-val együtt alkotói munkájuk elismeréseként tüntették ki őket.

Azért e kicsit bulvárosabb hangvétel, mert a nemzetközi zsűri elnöke, Quentin Tarantino is úgy nyilatkozott az MTI tudósítása szerint, hogy: „Válságban van a mozikultúra ott, ahol nincsenek sztárok. A közönség azért megy a moziba, hogy a sztárokat láthassa.” (Ő maga is hozott sztárokat, Kill Bill 2 című filmjének szereplőit: Daryl Hannah-t, Uma Thurmant. Bár ezt a filmjét versenyen kívül vetítették, Tarantinónak is van már „ereklyéje” Cannes-ból. A Ponyvaregénnyel elnyerte a legjobb forgatókönyvért járó díjat.) A versenyprogram eredménye valahogy mégsem Tarantinót igazolja: mintha a díjazásra érdemesült filmművészet másutt lenne, nem ott, ahol a csillagok. Hiszen a legjobb férfiszínész a mindössze tizennégy éves japán Juuja Jagira, a legjobb színésznő pedig a hongkongi Maggie Cheung. A legjobb első filmért Keren Jedaja izraeli rendező kapta az Arany Kamerát. A legjobb rövidfilmért járó Arany Pálma pedig Romániába vándorolt: Catalin Mitulescu kapta. A zsűri nagydíját a dél-koreai Pak Csan Vuk, a legjobb rendezés díját pedig a francia „színekben” induló algériai születésű Tony Gatlif tudhatja magáénak. Szóval az értékek nem az álomgyár stúdióiból, hanem egészen más égtáj felől érkeznek. Lehet, hogy ezek a más, egzotikus, számunkra még rejtett értékek fogják megvédeni az európai filmet a hollywoodi hengerrel szemben? Valamit talán jelez, hogy csupán az Arany Pálmát kapta amerikai rendező, Michael Moore. Viszont az ő nyertes, Fahrenheit 9/11 című opusa sem amiatt aratott sikert, mert hemzsegnek benne a menő sztárok, hanem témája, politikai mondanivalója miatt. Mintha a közeli és távolabbi múlt tragikus eseményei miatti lelkiismeret most kezdene megszólalni a celluloidszalagról: Cannes szinte hangos volt a politikai töltetű mozgóképektől. Ilyesmivel érkezett például az egyik legnagyobb rendezősztár, Emir Kusturica is.

Persze azért a politika nem szorította ki az örök keresett témát, az erotikát: szex is volt a vásznon. Állítólag olyan, amilyet eddig még művészfilmben nem láthattunk. Pedig azért a hazai (pozsonyi) fesztiválok sikerfilmjei között is akadt már olyan, amelyet csak éjszaka mertek műsorra tűzni, s csak két alkalommal: a Ken Park. Az is igaz, hogy később mozihálózati forgalmazásba került a film . Michael Winterbotton új filmje, a Nine Songs elég keményen adagolja az erotikát. Állítólag az intim együttlétek eseményeit, más mozgóképekkel ellentétben, nála a színészek nem imitálják.

Készülő produkciók beharangozója

Egy ilyen rangos mozimustra, amilyen a francia Riviérán zajlik, jó lehetőség nemcsak a már kész produkciók prezentálására és a forgalmazási jogok adására-vételére, hanem arra is, hogy itt indítsák el a készülő munkák reklámhadjáratát. ĺgy aztán Cannes-ban ott volt a Trója nagy „vetélytársa”, az Alexander, vagyis a Nagy Sándorról készülő történelmi tabló, amelyben a hadvezért az a Colin Farrell kelti életre, aki A fülke című filmben bizonyította, hogy nemcsak a külsejével színész, hanem a zsigereivel is. Az Alexandert Oliver Stone jegyzi rendezőként. Jelen volt egy másik készülő produkció, Az Operaház fantomja rendezője, Joel Schumacher is. És ott voltak a másik nagy durranásként beharangozott animációs film, a Cápamese hangjai és alkotói, köztük Will Smith és Angelina Jolie.

Bár a franciahonban pár napja véget ért szemle az álomgyár sztárjai körül csapott csinnadrattától volt hangos, szerencsére a földrész legpatinásabb fesztiválja, az Unióhoz most csatlakozott országok filmművészetére is nyitottabb volt, mint eddig. Magyarország két filmmel szerepelt a fesztiválon. Hat év után ismét volt magyar játékfilm a hivatalos programban: Antal Nimród Kontroll című alkotása, amely megkapta az Ifjúsági Díjat. Mundruczó Kornél Kis Apokrif No. 2 című vizsgamunkája díjjal ugyan nem gazdagodott, ám az is nagy elismerés, hogy a legkiválóbb főiskolás filmeket felvonultató Cinéfondation elnevezésű programban szerepelhetett magyar alkotás. És az is előrelépés, hogy a magyar audiovizuális szakmának a cannes-i filmmustrán először volt önálló pavilonja. A szlovák film képviselői is ott lehettek a híres tengerparti sétányon, a Croisette-n, közös pavilonban a cseh és a lengyel szakmával.

Amennyire a távolból, hírekből, tudósításokból, és nem a helyszínen figyelve az eseményeket, meg lehet ítélni, az ötvenhetedik Cannes-i Nemzetközi Filmfesztivál kínálatából úgy tűnik – mivelhogy a filmek előbb-utóbb hozzánk is eljutnak –, nem fogunk unatkozni, főleg romantikázni és nagyokat szórakozni nem fogunk a moziban, inkább az esetenként véresen komoly drámai történéseket, korunk konfliktusait boncolgató, sorsunkra, a jövő esélyeire figyelő mozgóképek valóságán kell majd elmerengenünk. És azon a valóságon is, hogy miért rövidülnek a fesztiválok, miért egy nappal korábban tartották a gálát Cannes-ban, miért egyre kurtább Velence és Berlin is. Ha ezek a nagy költségvetéssel dolgozó legnagyobb fesztiválok is spórolni kénytelenek, miért csodálkozunk, hogy a mi, elsőként életre hívott, s immár külföldön is ismert szemlénk, az ArtFilm fesztiválbizottsága tagjainak igencsak fő a fejük, honnan teremtik elő a szükséges összeget az idei évfolyamra. Ahol pedig főként a filmkínálat minőségére helyezik a hangsúlyt, és nem a sztárparádéra. Bennünket személyes jelenlétükkel még nem ámítanak Hollywood csillagai. Majd ha felfedezik, hogy ez a piac is van olyan piac, mint Cannes. Ahol bizony már érdemes évről évre emelni az egy négyzetméterre jutó sztárok számát.