Színpadra kerül a '46-os pogrom

Nem sokkal a második világháború után, amikor a nehéz gazdasági körülmények újabb impulzust adtak a lappangó antiszemitizmusnak, egy Miskolc közeli nagyközségben parasztasszonyok támadták meg a helyipiaczsidóárusait. Árdrágítássalés üzérkedéssel vádolták őket. A deportálásból hazatért zsidók azzal váltották ki a kunmadarasiak ellenszenvét, hogy visszakövetelték 1944-ben elkobzott javaikat. Ezek a dolgok vezettek a második világháború lezárását követő zavaros társadalmi és szociális viszonyai között a zsidók elleni pogromhoz. Akárcsak a Jadviga párnájának vagy a Milotának, az Egy piaci napnak is női elbeszélője van. Csóka Mária, aki egy módos kereskedő lányaként és a perbe fogott és ártatlanul elítélt helyi tanító, Hadnagy Sándor feleségeként a „szükségesnél nem durvább antiszemitizmussal” kommentálja az eseményeket. De mi vehet rá embereket arra, hogy hordába verődve támadjanak meg másokat? Hogyan válnak vérszomjas ragadozókká, lincselőkké tanulatlan és képzetlen nincstelenek? Egyebek mellett ezekre a kérdésekre keresi a választ 2016-os regényében Závada Pál, aki korabeli tanúvallomások, újságcikkek, periratok alapján írta meg döbbenetes erejű művét.

Annyira filmszerűen láttatja az egykori eseményeket, hogy a regény olvasása során végig arra gondoltam, mikor lesz ebből mozi? Aztán tessék, előadás születik belőle. A Jadviga párnájából előbb film lett, utána született meg az előadás.

Nem vagyok ábrándozó típus. Mindig megpróbáltam reális és szkeptikus maradni a jövőbeli reményeimmel kapcsolatban. Főleg, ami a megfilmesítést illeti. Szerintem már teljesen kiment a divatból, hogy irodalmi művet vigyenek filmre, különösen egy kortárs művet.

Máris ellentmondok: Füst Milán regényét, A feleségem történetét most készül filmre álmodni Enyedi Ildikó, az Oscar-jelölésig jutott Testről és lélekről rendezője.

Füst Milán is klasszikus, Enyedi Ildikónak pedig rangos díjakat kellett elnyernie ahhoz, hogy rábólintsanak végre a tervére, hiszen húsz éve készül a regény megfilmesítésére. De nem is bíztam én abban, hogy az Egy piaci napból film lesz. Ajánlatot sem kaptam. Örülök, hogy új színpadi művekre mindig van igény. Elvben. Lehet ugyan arra törekedni, hogy az ember kortárs művel vagy a saját regényéből írt adaptációval bevegye a színházakat, de nagyszínpadra, főleg Budapesten nem könnyű eljutni. Csak ha a színház kezdeményezi. Tehát azt kell mondanom, hogy könnyebb még el nem készült vagy meg sem írt darabra szerződést kötni, ha a színház ambicionálja a megszületését. Ha van egy kis pénze a színháznak, akkor a jóérzésű igazgató ajánlatot tesz az írónak. Nagyon ritkán, de ez is előfordulhat.

Az Egy piaci nap esetében is ez történt?

Mivel a Magvető-estnek már hagyománya van a Radnóti Színházban, sok éve ott mutatja be a kiadó a könyvheti újdonságait, ott olvastam fel először a regényből. Kováts Adél, a társulat igazgatója azonnal érdeklődni kezdett iránta. Miután elolvasta, szólt, hogy írjak belőle darabot. Ez nekem nagyon megtisztelő felkérés volt, neki is álltam a munkának. Egy ponton aztán megszólalt Mohácsi János rendező. Mondta, hogy ő is olvasta a regényt, és nagyon érdekesnek találta. Beszélt Kováts Adéllal, és meg is állapodtak.

Közben írta a színpadi változatot.

Igen, már két verziót is készítettem a regényből. Egy kevesebb- és egy többszereplőset. Miután Adél megállapodott Mohácsi Jánossal, több okból is megkönnyebbültem. Egyrészt, mert János és fivére a legizgalmasabb színpadi víziójú magyar rendezőpáros. Több alkotásukat is láttam, főleg az Alföldi-féle Nemzeti Színházban. Az Egyszer élünk nagy hatással volt rám, de a kaposvári Csak egy szög is átütő volt, ami egyszerre szólt a cigányokról, a holokausztról és az egész magyar történelmi tradícióról. Külön örömet jelentett az is, hogy miután János megegyezett Adéllal, megkönnyebbültem, hogy nem nekem kell tető alá hozni a színpadi változatot.

Hiszen a Mohácsi fivérek arról is híresek, hogy a próbaidőszak során folyamatosan dolgoznak az anyaggal. Írják, átírják, gyúrják, formálják.

Ez engem egyáltalán nem ijeszt meg. Épp ellenkezőleg. Izgalomba hoz, kíváncsivá tesz.

Ilyen értelemben viszont feleslegesen dolgozott a színpadi változaton.

Ez sem jelent problémát. Az első verziót ugyanis már akkor elkezdtem, amikor a regényt írtam. Először ugyanis darabnak akartam megírni a történetet. Párbeszédeket írtam, amelyektől dinamikusabb lett a szöveg. Volt mire támaszkodnom a darab alapján. Tehát az sem veszett kárba. Mohácsi János pedig az én regényemből készíti az előadást. Örülök, hogy nem kell ott ülnöm a próbákon, huzakodni, szövegrészekről vitázni. Amíg készül az előadás, én tudok máson dolgozni, gondolkozni.

Az Egy piaci nap 1946 Magyarországáról mutat tiszta képet. Mennyire van távol tőlünk ez az időszak?

Egyre közelebb van, attól félek. A társadalomban meglévő félelmek, frusztrációk, rettegések, szorongások 1946-ban teljesen érthetőek voltak. Vagy azért, mert a vészkorszak áldozatairól beszélünk, vagy azokról az emberekről, akik a haláltáborokból jöttek vissza, vagy pedig megölték a hozzátartozóikat mint zsidókat. Voltak, akik a fronton rettegtek, a polgári lakosság itthon, főleg, amikor a front keresztülment az országon. Egy olyan népnek, amelynek sokáig azt sulykolták, hogy már vége a háborúnak, senki nem mondta el, hogy a zsidó nem büdös zsidó, és ezentúl szeretni kell, meg hogy vedd észre, hogy áldozat volt. Jóérzésű embernek persze nem kell ezt mondani. Pluszként pedig felütötte a fejét az idegennel szembeni szorongás, megjelent a felszabadító szovjet hadsereg. Előbb jöttek a németek, aztán az oroszok. Jogosak voltak a félelmek. Egy ilyen helyzetben politikai hasznot lehet húzni abból, hogy felkorbácsolják a nép félelmét, feltüzelik az összes frusztrációját. Bizonyos politikai erők direkt játszottak rá arra, hogy rendzavarások történjenek. Nem riadtak vissza egy kis szándékos elégedetlenségszítástól, hogy a munkások menjenek ki az utcára, és követeljék, hogy ne értéktelen pénzben, inflálódott pengőben kapják a fizetésüket. Ezt a helyzetet nem volt nehéz megfűszerezni antiszemitizmussal. Politikai célra felhasználni egy létező feszültséget, azt gerjeszteni, a gyűlölet szítására játszani – ez a mai Magyarországon kormányzati rangra emelt törekvés. Irdatlan pénzeket ölnek csak a plakátkampányba, a kormánymédia fenntartásába. És nemcsak arra tüzelik a népet, hogy féljen a bevándorlóktól, boszorkányüldözés is zajlik, Soros elleni szítás, antiszemita mellékutalásokkal. Ilyenkor kétségbeejtő, hogy egyre aktuálisabbnak látom, amit írtam, holott dehogy akartam én egyre aktuálisabb lenni. Bőven elég lehetett volna az a tanúság is, amelyből a történelem révén okulhattunk volna.

Kunmadaras piacán 1946-ban szörnyű lincselés zajlott.

Ami a történetet illeti, igyekeztem semmit nem hozzátenni. Annyi fikció van csupán benne, hogy a valós történetben szereplő alakok némelyikét közelebb hoztam, magánéletet adtam nekik. Mindent elolvastam, amit a történészek tanúvallomások, rendőrségi okiratok, bírósági feljegyzések nyomán feltártak. A korabeli sajtó beszámolóiból is sok mindent megtudtam. Ahogy mondani szokás: a legprimitívebb rétegei a helyi társadalomnak, a nagyon nyomorultak, a nagyon éhezők, akiknek vagy ott maradt a fronton valakijük, vagy hazajött, de ugyanolyan frusztrált lett, mint az itthoni hozzátartozói, akik nem jutottak hozzá semmihez, nagyon könnyen rávehetők arra, hogy a saját nyomorúságuk okozójaként gyorsan rámutassanak valakire. Arra pedig ugrik a tömeg. Főleg egy piacon, ahol pillanatok alatt ki tud alakulni egy kollektív ordibálás, amelyben egymást bátorítják az emberek. A csordaszellem pedig elsőként a nőket ragadja el, s akkor elkezdődik a tojásdobálás, a verbális agresszió, aztán kezükbe veszik a papucsukat, és azzal verik az asszonyt, akit évek óta jól ismernek. Erre aztán rácsatlakoznak a férfiak, akiket jól fel lehet hergelni. Kunmadarason is ők követték el a legszörnyűbb tettlegességeket. A vádlottak padján mégis nagyobb számban voltak jelen nők, mert ahogy mondták: féltették a gyereküket. A hiedelem szerint ugyanis gyerekvér kellett a pászkába. Olyan történetekkel is könnyen fel lehetett hergelni az embereket, hogy eltűnt egy gyerek. Mert ha eltűnt, akkor azonnal a zsidókra gyanakodtak. A piacon is percek alatt antiszemita indulatok alakultak ki. Szolnokon is hatósági felügyelet alatt pellengérre állították a zsidókat, táblákat raktak a nyakukba, hogy árdrágítók, és végighajtották őket a városon. Vonult utánuk a csőcselék, ordibáltak rájuk, köpködték őket. Több városban, a főispán jóváhagyásával helyi gyakorlat volt ez. S az ilyen megalázó cirkuszhoz mindig van közönség. Lehet kiabálni, hogy éhesek vagyunk, ami igaz, és így talán kapunk valamit. De embereket elevenen agyonverni! Voltak olyan verések a tanúvallomásokban, hogy olvastam, olvastam, és nem akartam hinni a szememnek. Legelőször akkor találkoztam ezzel, amikor a Kulákprést írtam a nyolcvanas évek elején. A történelemkönyvekben ez nem szerepelt, csak a korabeli sajtóban. Természetesen másképp adott hírt erről a kisgazdapárt lapja és máshogy a kommunista párté. Ebből kellett kihámozni az igazságot.

Ilyenkor feltámad az íróban a szociográfus?

Már nem foglalkozom szociográfiával, de az érdeklődésem megmaradt. Csak nem tényirodalmi mű esetében. Van az írásnak egy olyan fázisa, amikor már nincs kutatás, de van, amikor a feléig is elhúzódik. Eszembe jut valami, utánanézek, miközben már írok. A jó forrás komoly ösztönzést ad, és izgalmassá teszi a munkafolyamatot. Vagy ha megrekedtem, lendít rajtam. De van belső ihletettség is.

Ez a mostani, tavaszi lesz az első bemutatója a Radnóti Színházban. Remek színészek kaptak szerepet az előadásban. László Zsolt, Gazsó György, Pál András, Schneider Zoltán, Rusznák András, Lovas Rozi, Sodró Eliza, Martinovics Dorina.

Lelkesedéssel tölt el, hogy ilyen erős csapatot sikerült felállítani. Kitűnő színészek dolgoznak egy kivételes tehetségű rendezőpáros irányításával.