Kis magyar memória

Azért én legfőképpen a szanaszétre gondolok. A Létbüfé, PNL 11 év után megjelent verses­kö­tete 512 fragmentum, oldalanként kettő-három (kivétel: 1 egész oldalas töredék és 2 oldalnyi haiku), csillaggal elválasztva, központozás nélkül (néhány kérdőjel és annyi, meg 1 darab szerintem véletlenül kinnfelejtett pont), nagy kezdőbetűk csak a nevekben. Ez a töredékes versbeszéd és struktúra alkotta már a Szódalovaglás (1990) szövegtestét, majd a Grafitneszben (2003) kapott egy ciklust – immár PNL fiktív, műkedvelő költőjével, Dumpf Endrével az operatőri székben; ha jól saccolom, jelentős hányada át is került azonos vagy szerkesztett formában az új könyvbe. Előzetesen annyi állítható, hogy a Létbüfé radikalizálja, a végső lehetőségeihez viszi ezt a versbeszédet (bár PNL-t ismerve ki tudja, mi várható még).

Dumpf E. (az alcím szerint) őszo­lógiai gyakorlatokat folytat egy kórház kulisszái közt, a szövegek ennek a tevékenységnek a dokumentumai. Az őszológia jelenti magát a kórházi osztályt (elmeosztályt?), ahova a lírai ént beutalták, de jelenti az ősztant mint a Dumpf E. által művelt (ál)tudományágat is. Ha azt mondjuk, hogy itt az elmúlás és a saját lét mulandósága felett való merengés gyakorlatáról van szó, túl keveset mondunk. Ugyanis azt már Dumpf E. céhtársa, Sárbogárdi Jolán is oly pontosan figyelte meg egy ködös őszi reggelen, hogy „a Váci utcában egymás után hullott le az avar, mely az elmúlás jele”. 

Ennek a kulturálisan agyonhasznált toposznak ugrik neki rögeszmésen a lírai én, szedi ízekre újra és újra. Csakhogy ami az olvasónak toposz – ez az alcímmel rögvest az orrára van kötve –, az a lírai énnek zsigerekig ható léttapasztalat: ahogy fogynak már a készletek benn, mondja, úgy mosódik el a részletekben ő. Az ősz megfejtése önmaga megtalálása is lenne, kiemelése az örökösen „szitáló dämmerung”-ból (szürkületből). A dolog elégiája abból fakad, hogy a feladat végtelen, de az élet véges („bexanaxoztam / levonom vitorlám”). 
 

Van azért ennek konkrét logisztikája a könyvben: a büféhez való járkálás coláért és a büfésnőért. Persze vannak más nők is: nővérek, ápoltak, hősünk vágyainak, fantáziáinak és álmainak tárgyai, be is mutatja őket sorban eszközeikkel (lázmérő, tű – a vágyott, lopott gerjedelem fétistárgyai), akár egy eposzi enumeráció (seregszemle). A lét origópontja azonban a büfé. Ennek metaforikus kiterjesztését nem vizsgálhatjuk most, mindenesetre megtestesíti hősünk redukált világát, aki legalább annyira vonzódik a büfé által nyújtott izgalomforrásokhoz, mint az őszhöz. 

Nézzük, mit kínál a büfé, még akkor is, amikor be van zárva, és nézzük, hogyan keveredik össze a vágy „igazi” tárgyával: „sportszelet illatú / ropi tekintetű / szín meztelen neon / hunyátlan tüsketű / kurta kéjű éjjel / megreng az édesség / vad fészke a büféd / közvetlen magadtól / vasrács se véd”. A rács, a büfé, a kert, a kórterem alkotta metaforikus háló a valós, személyközi értelemben vett kapcsolatoktól való elzártságot is jelenti. Ami a nőket illeti tehát, marad a szem, illetve a látvány mint izgalomforrás. Olykor kilesi őket, beles ruházatuk nyílásain, sőt, van, hogy szemmel vetkőztet. A kukkolástól azonban bűntudata is van, ami újra csak a boldogtalanságát fokozza, amint a következő remekbeszabott Ady-átiratban is olvasható: „szem rokona / szem boldog ősze / nem vagyok szent kinek / nem vagyok szent kinek / mondta a pősze”. Az ismétlés itt nemcsak az Ady-stílus imitációja, hanem a rögeszme működésének is létmódja.

A látás paradoxona az, hogy miközben jelenvalóvá teszi a tárgyát, egyúttal annak elválasztottságáról is tanúskodik. De Dumpf E. másik fegyvere, a nyelv is ugyanígy viselkedik az ősztan területén: minél inkább megragadni kívánja tárgyát, annál inkább eltávolítja. A nyelv önmagában is szűrő, de a lírai én megviselt memóriájában élő költészeti hagyomány még egy réteg. Az előbbi idézetben megjelenített beszédhiba alapvető jelentőségű: „sem”-ből szem lett (tagadásból igenlés), „ős”-ből ősz – vagyis a hiba új jelentéseket generált. PNL versbeszédének ismert fogása ez, de itt tényleg, ahogy mondani szokás, egzisztenciális tétje van, hiszen hősünk „állapotából” következik. Kisujjában van az egész költészeti hagyomány, de minden egyszerre zsong (zsibong) a fejében, s legszívesebben egyszerre mondana ki mindent („szép káoszom / mely összehajtaná / a múltam és jövőm”). 
 

Az elmúlás s egyúttal az ettől való szorongás legyőzése olyan rögeszme, amely szétfeszíti a mondatok kereteit is. Az előrehaladó olvasást tehát nemcsak a különböző hagyományokba való textuális leágazások, meglepő szótalálmányok (korheáz – a berzsenyis Boreászból = északi szél), akusztikus déjà vuk zökkentik ki, hanem a nagyobb egységek szintjén érvényesülő alakzatok is. Mikor például két szorosan összetartozó szó logikai rendje felbomlik, és sorok ékelődnek közéjük. Ennek szép példája a 166. oldalon olvasható: „tagjai vagyunk” – kezdődik a szakasz, majd tízsornyi szerteágazó kalandozás (mixtura verborum!) után az utolsó sor ez: „egymásnak”. Hát nem gyönyörű? Hyperbatonnak hívják az aranyost. 

Dumpf E. felettes énjét pedig Parti Nagy Lajosnak.  

Vida Gergely

Parti Nagy Lajos: Létbüfé. Magvető Kiadó, Budapest, 2017, 248 oldal.

Március 21-én újabb Könyvespolc melléklettel jelentkezünk.