Navigare necesse est

Mindezek a közelítések sorra fel is bukkannak a könyvben. És nyilván azon sem lepődünk meg különösebben, hogy a mű egyik tétje – ahogy Závada korábbi regényeiben is – a távolságtartó, de egyáltalán nem érzéketlen elbeszélhetőség keresése, annak a narrációnak a lehetősége, amely igyekszik lefaragni a prekoncepció éleit és sarkait, ugyanakkor a maga többszólamúságában a nézőpontok, dilemmák, értelmezések sorát kínálja fel. Mindeközben persze megpróbálja nem relativizálni azoknak a döntéseknek és a nyomukban kibontakozó történéseknek a súlyát, amelyek akár az egyén, akár a tárgyalt család, akár a szélesebb társadalom viszonyait meghatározták.

Závada Pál a témában végzett minden tisztes kutatómunka dacára nem dokumentum- vagy dokumentarista regényt ír, hanem fikciós prózát. Olyannyira, hogy azok a szereplői, akiknek a mindentudó narrátor(hang) a nyomába szegődik, s akiknek olykor átengedi a szót, mindannyian kitalált személyek, a szerző toldja őket hozzá a famíliához. Kohner Artúr nem volt Weiss Manfréd veje, már csak azért sem, mert az alapító atyának nem volt Helén nevű lánya, és hiába keresnénk a családfa Mauthner-féle leágazásán a „kicsi özvegyet”, Valériusz Lolát. Mégis, a Hajó a ködben szövetében tulajdonképpen az ő hármasuk adja a regény regényes keretét. Ez a tulajdonképpen banális szerelmi háromszög – a mindkét nővel ugyanazt a szenvedélyt kereső, idősödő férfi, a kapcsolatukban a maga számára is érthetetlen okokból kitartó, jóval fiatalabb titkos szerető, a megsértett és megalázott feleség – teremti meg az emberi, helyenként zsigerileg ható személyes dimenziót. Általuk válhat a regény egyik vitathatatlan csúcspontjává az a jelenet, amelyben a szűkebb családi kör tagjai összegyűlnek, hogy eldöntsék, ki szállhat fel velük az életet jelentő hajóra (pontosabban: repülőgépre) – és ilyen vagy olyan megfontolásból, ki nem... (A másik csúcspont – a lágerből frissen hazahozott Chorin Ferenc első komolyabb tárgyalása Kurt Becher SS-alezredessel, aki időközben a szeretőjével együtt birtokba vette a Chorin-villát és az immár egykori házigazda italkészletét – a történet egy másik vetületét, a már-már bizarr anekdotaszerűséget hozza felszínre.)

A cselekmény a már emlegetett mindentudó narrátorhang által elbeszélve bontakozik ki. Ez a hang nagyobbrészt Kohner Artúr nézőpontjából tájékoztat (olykor egyes szám harmadik személyben számol be a gondolatairól, a napi történésekről, általa emlékezik vagy éppen hosszas – fiktív – vitákba bonyolódik Chorinnal stb., máskor jelölten vagy jelöletlenül, egyes szám első személyben engedi át neki a szót); erőteljes szólama van a családhoz lazább szállal kapcsolódó, végső soron inkább kívülálló Lolának, és kisebb mértékben szót kap Helén, a feleség is. A narrátorhang időről időre „mi”-ként pozícionálja magát, mintegy a család kollektív tudataként mondva ki közös tapasztalatot, közös dilemmát, közös felelősséget.

A dinamikusan változó, a szövegnek különös feszültséget kölcsönző megszólalások által széles panoráma – bár talán pontosabb azt mondani, széles panoptikum – bontakozik ki előttünk, amely a tárgyalt néhány hónap (az 1943 decemberétől 1944 tavaszáig tartó, Magyarország német megszállását is magába foglaló időszak) felszínre hozott magatartási formáiból számos lehetséges változatot mutat: pragmatikus hozzáállást, értetlenséget, érzéketlenséget, hideg számítást, önző gonoszságot,  bűntudatot, felelősségvállalást, jó szándékot, megértést, megbocsátást... Részben a történelmileg adott szereplők útját követhetjük, részben a történetbe vélhetően fiktíven fűzött, de valós személyek szólamai kerekítik tovább az értelmezési teret (pl. Heltai Jenő, akinek a vérzivataros időkről írt naplója a közelmúlt egyik szenzációja volt), és persze akadnak további fiktív figurák is a megidézettek között (pl. a család lelkiismereteként, „szociális nővéreként” funkcionáló – és a végén a menekülést másként értelmező – Weiss Judit).

Navigare necesse est, vagyis: hajózni muszáj. Ezzel Valériusz Ákos főmérnök érvel egy viszonylagosan boldogabb időben, miközben a Weiss-örökösök éppen a Harmadik Birodalommal kötnek szerződést a stratégiailag fontos termelésről Berlinben, a Szovjetunió lerohanásának előestéjén. A latin mondás egyébként így folytatódik: Vivere non est necesse. Vagyis: élni nem muszáj.
Vagy mégis. Ha lehet.

Závada Pál: Hajó a ködben
Magvető, 2019, 408 oldal