Szerelem és portyázó farkasok

Bevezetőként tartozom egy-két vallomással. Először is azzal, hogy tulajdonképpen szeretem a katasztrófafilmeket. Ezek és a vérdrámák a gyengéim. Azt hiszem, lelki alkat kérdése lehet az egész. A másik, hogy mióta felröppentek a Pentagon próféciái a néhány év múlva beköszöntő jégkorszakról, magam is hívővé váltam. Ott tartok, hogy középtávú stratégiákat dolgozok ki, például átértékelem a szingliléthez fűződő kapcsolatomat – mégiscsak jól jönne egy társ, aki a végtelen hómezőkön keresztül zsákmányszerző körutakra indul majd, elvadult háziállatokra vadászik, beszerzi a tüzelőt, és hát nem utolsósorban az emberiség fennmaradásáért is tenni kéne valamit... A bé terv szerint egyházat alapítok, hasonló céllal, a részletek azonban még kidolgozatlanok.

Bárhogy legyen is, ez még a jövő hét programja, maradjunk kicsit közelebb az időben: Holnapután. Amikor ismét eljő Roland Emmerich, hogy ezúttal ne földönkívüliekkel, Godzillával, a csillagkapun át érkező álistenekkel nyomja le a Földet, hanem a megzabolázhatatlan elemekkel.

Főhősünk, Jack Hall (Dennis Quaid) paleoklimatológus, aki az antarktiszi jégpáncélt tanulmányozva és különböző számítógépes modelleket használva rájön arra, hogy a globális felmelegedés következménye globális lehűlés lehet. A sarkvidéki jég olvadása felborítja az óceáni áramlatok egyensúlyát, aminek következtében az északi félteke jégkorszak elé nézhet. Ahogy az a begyűjtött mintákból kiderül, volt is már rá példa: tízezer évvel ezelőtt. Hall kezdetben gyermekeink, unokáink jövőjéről beszél, a szellem azonban kiszabadul a palackból: Delhire sosem látott havazás, Tokióra pusztító jégverés köszönt, Skócia fölött olyan mínuszok tombolnak, hogy él#-élettelen pillanatok alatt jégbálvánnyá fagy, Los Angelest tornádók tarolják le... A folyamat visszafordíthatatlan: egy civilizáció végnapjainak lehetünk tanúi. Az az igazság, hogy a szintén Emmerich által jegyzett sztorira nem kell sok szót vesztegetnünk, van itt minden a műfaj kliséi közül: óva intő progresszív tudomány és látni-hallani nem akaró politika összeütközése (ez utóbbi persze csak észhez tér a végén), példamutató személyes helytállások sora, az emberi kitartás diadala, némi mélázás a Gutenberg-galaxis túlélési esélyeiről, családi összetartás, szerelem és barátság, portyázó farkasok... A dramaturgia a személyes történésekkel vérprofin elegyíti a nagy, globális látványokat: a szilánkossá zúzott Los Angelest, a New Yorkra zúduló szökőár képét, a jég alá fagyott Manhattant, az északi államokat beborító végtelen hómezőt, a fantasztikus légköri jelenségeket (például a Föld körül keringő asztronauták szemszögéből).

A grammra pontos hatáselem-adagoláson túl, Emmerich nem marad adós a kóser végső tanulságokkal sem. Ilyenekkel is szolgál, s nem csak az ökológia terén (lásd: „Földünk éghajlata ingatag rendszer, ha jobban vigyáztunk volna rá, talán, de így már minden késő”).

Az azért tényleg megható, amikor az Egyesült Államok újdonsült elnöke a mexikói menekülttáborban megtartott beavatási beszédében köszönetet mond az úgynevezett harmadik világnak, amiért befogadta az önmagát egykor globális hatalomnak tekintő ország polgárait. Ez annyira megható... össze kell a szívnek facsarodnia. Még akkor is, ha – átmenetileg – meleg napok kopogtattak be hozzánk.