Szellemek a víz alatt

A Merülés a félelembe akár kultuszfilm is lehetett volna. Csak egy kicsi hiányzott, hogy mondjuk a Blair Whitch Projecthez hasonló reakciót váltson ki azok körében, akik rettegni járnak moziba. „Tengeralattjárós” filmről van szó, az ilyeneket több okból kifolyólag is szeretik a producerek. Először is nem kell milliárdokat költeni rá, hiszen alig van külső helyszín, kevés díszlettel egy kis stúdióban leforgatható az összes jelenet, és az alaphelyzet, a bezártság keltette klausztrofób szorongás is ingyenesen generálódik. Ebben a filmben ráadásul nem szerepelnek világsztárok, azaz a gázsikon is spóroltak. Hogy mégis csupán egy B-movie jött össze, annak szintén több oka van.

A történet röviden a következő. Második világháború, amerikai tengeralattjáró, legénység igyekszik megúszni a németek támadását, közben kimentik a vízből egy elsüllyesztett hajó három túlélőjét. Miután a sebesült férfi, a navigátor és a csinos ápolónő a tengeralattjáróra kerül, titokzatos események sorozata kergeti őrületbe a legénységet. Ajtók csapódnak be maguktól, a vészjósló csendben beindul a lemezjátszó, az emberek pedig érthetetlen okokból kifolyólag hullani kezdenek. Mire a legénység fele kipusztul, a levegő is ritkulni kezd, a klausztrofóbiához nyomasztó titkok terhe társul, a víz alatti jármű pedig valamiért egyre csak az elsüllyedt hajó körül köröz.

David Twohey rendező semmit sem bíz a véletlenre. A történet tulajdonképpen a kísértetkastélyos sztorik, a háborús filmek és a pszichothriller eklektikus keveréke. Adott egy, az ismeretlen múltban lappangó bűntény, amely felderítésre vár. A halottak szellemei kényszerítik az élőket, hogy nézzenek utána, miért és hogyan is halt meg a hajó kapitánya. A baj csak az, hogy a rendező egy igazi közönségfilmet akart forgatni. Vigyázott, hogy a néző mindent elsőre megértsen. Aki retteg a vásznon, az látványosan retteg, szemét kidülleszti, szaporán lélegzik, fejét ide-oda kapkodja. Aki gyanakszik, összevonja szemöldökét, és mereven néz maga elé. Fontos dialógusoknál a színészek akár menet közben is egymással szembe helyezkednek, és mozdulatlanul, szinte egymást szuggerálva beszélnek. A félelem és rettegés fokozója most is – mint annyiszor – az ide-oda forgó, kapkodó kamera, a zajok pedig olyan erősek, hogy egy ajtónyikorgáskor ijedten a fülünkhöz kapunk. Ráadásul az operatőr bekalandozik a sötét zugokba, ahol szellemárnyakat vél felfedezni. Amikor pedig a sminkesek ideje jön el, azaz kibukkan a sötétből az első kipeckelt szájú hulla, a néző inkább elmosolyodik, mint megretten. Ha nem lenne a forgatókönyvíró Darren Aronofsky, aki egyebek között a szívszorító Rekviem egy álomért című film forgatókönyvét írta, ez a mozi menthetetlenül a videokölcsönzők alsó polcain végezte volna. Valószínűleg Aronofskynak köszönhető, hogy a szereplők akkor szólalnak meg, amikor meg kell szólalniuk. Ha elegendő a vizuális hatás, „sokatmondóan” csendben maradnak. Emiatt válnak nyomasztóvá az elhallgatott előzmények, és emiatt marad el az ilyenkor szokásos humanitárius filozofálgatás. Az is dicsérendő, hogy a női főszereplőbe ezúttal senki se szeret bele. A díszlettervező pedig külön elismerést érdemel a fémhulladék-telepre emlékeztető belső terekért.