Szécsi Noémi: Levelek a kertből

Kedves Húgom!

Mostantól sajnállak. 

S magamat dicsérem, hogy mindannyiszor nemet mondtam a világ csábításának, és a gyökereimnél maradtam. S ez így megy a kert virulása alatt, májustól legalább október elejéig. Nem rossz átlag tizenkét hónapból ötben boldognak, legalábbis bizakodónak lenni. A többi hét hónapban persze magamat átkozom, hogy nemet mondtam a világ csábításának, és a gyökereimnél maradtam. 

Velem egy vérből való honfitársaim körében, természetes, emberközeli közegben megyek tönkre, amely idegen hatásoktól mentes. Zsong a kert, ülök a napfelkelte pompáján ámulva reggel hat és hét között a teraszon egy szál pizsamanadrágban – ami olyan régóta velem van, hogy talán mellém is temetik –, és akkora elmélyedéssel hallgatom a madarak hajnali trilláit, mintha azt dalolnák nekem: „Lajos, ne add fel. Tavaly is befizetted az adót meg a járulékot, úgy, hogy közben a hitel törlesztőrészletével sem késtél, menni fog idén is”. A legszebb szavú madár kiválik a kórusból és hozzáteszi: „Másoknak ennél is szarabb az élete, Lajosom”.

Mennyire így van. Ám van remény, lassan felveszi az utazósebességet megélhetésünk atombiztos alapja, a mezőgazdaság. Drága nejem, aranyos Editkém már pörgeti a lila újhagymát a piacon, csomóját hármasával viszik, mert olyan édes, nem bántja a gyomrát a kényesebbjének sem. Ne kérdezd, nem tudom a fajtáját, a dughagymát Józsi bácsitól kaptam akkoriban, mikor még hittem Magyarország feltámadásában, szóval viszonylag régen. Azóta mindig megvan, és vevőtől nem jött panasz rá, pedig Józsi sírját már benőtte a borostyán, ha évente kétszer kiesz a fene a temetőbe, nem győzöm irtani. Alattomos, mint az agymosás. A felszín alatt közlekedik, s mire felüti a fejét, már behálózott mindent, az ásódat se tudod belevágni. 

De te csak vessél snidlinget a balkonládába, ha már meg nem tetted, többféle vegyes tépősalátát meg kicsi, kerek fejű sárgarépát, ami kötött talajban, korlátozott helyen is megterem (ha jól emlékszem a tétlen tél során a községi könyvtárban lapozgatott kertmagazinból, a fajta neve Paris Market vagy Parisienne), arra sírjál rá, ne nekem mondogasd. Nem én rontottam el az életed mint Vidéki Magyar, ezt kikérem magamnak, senkinek az életét nem rontottam el az utóbbi huszonkilenc évben, csak a magamét, azt viszont nyíltan és becsülettel. Editke se mondana olyat, hogy elrontottam az életét, csak annyit, hogy gyenge volt, mikor nekem igent mondott. De, tudod, édes húgom, körülnézett és nem látott mást, vagy nem hitte, hogy jobbat kaphat. Így hát beérte velem.

De jó ember vagyok és dolgos: amíg az ősz be nem áll, akkor megyek csak be a házba, ha lemegy a nap, addig ültetem, amit még lehet (mondjuk a zöldbabot), és másodvetek (retket, répát, salátát, hagymát). Irtom a burjánzó gyomot, locsolom a szárazságtól kopogó földet, dilemmázom, hogy tök, paradicsom, padlizsán, uborka ilyen korán szabadföldbe kikerülhet-e. Naplementekor viszont behúzódom, mert a fiúk egy új sorozatot töltöttek le nekem: brit tengerészek feneklettek meg a jégben az Északi-sarkon százhetven évvel ezelőtt. Hol vérengző jegesmedve vegzálja őket, hol a kapitánynak kampó, hol skorbuttól és ólommérgezéstől döglenek, miközben fogy a készletük és befagy a seggük. Azt mondják, nálunk forgatták, az etyeki stúdiókban, csodálom is, hogy az állam nem sugározta minden felületen fizetett szpotokban, hogy lecsillapodjunk egy csöppet mindannyian. Mert annak a szép szavú madárnak igaza van: másoknak sokkal szarabb az élete.

Szerencsére enni mindig van mit, csak meg ne haljunk, szoktuk mondani drága Editkémmel, nekünk megváltás lenne, de a fiúknak nem, még iskolába járnak mind a hárman. Addig úgysem fordulok föl, míg ki nem fizettem a kocsi hitelét. Meg szerencsés is vagyok. Mikor hajnalban felülök az ágyban, hogy szorít a mellkasom és nem kapok levegőt, az sosem infarktus. Ezt úgy hívják manapság: pánikroham. Kimegyek a konyhába, ha találok pálinkát, azt iszom meg, ha Editke esti citromfűteájából maradt, akkor meg azt. Fél óra se kell és győz az erős fizikum. Neked is hasonló jókat, drágám, csak egészség legyen.