Szaxofonnal elfújt szocialista

Martin (Luboš Kostelný) és az énekesi babérokra pályázó vidéki „díva” (Petra Polnišová) Fotó: ContinentalfilmNincs ez másként a legjobb hanggal és a legjobb zenével, valamint a legjobb látványvilággal sem. Jiří Menzel Őfelsége pincére voltam című filmjének (amely ugyancsak jelölve volt ) az ételek és a tálalás birodalmába elvezető fergeteges látványvilága vetekszik csupán vele, ám érthető volt az esetleges elfogultság, hiszen Nvota filmje hiányt pótló munka a hazai filmtermésben. Nvota nagyon tud mozit csinálni, olyan igazi, karakterekre (színészekre) építő, szórakoztató, de nem felszínes, humoros, de nem alpári humorú, bődületes, de nem blőd, könnyen emészthető filmélményt teremteni. Nem véletlen, hogy előző (első) játékfilmje, a Kegyetlen örömök (Kruté radosti) 2003-ban meghívást kapott a Karlovy Vary-i filmfesztiválra – a Muzsika ugyancsak bekerült a cseh szemle versenyszekciójába. Már a Kegyetlen örömök jelezte: Juraj Nvota új színt hoz a szlovák filmbe, olyan mesélőkedvet és elbeszélésmódot, mint amilyet korábban Dušan Hanák honosított meg a Szeretlek, szeress című játékfilmjével. Ám míg Hanák filmjét hitelessége, realitásképe, a kisemberek életkörnyezetének hamisítatlan, abszolút életszagú vonatkozása – s ez nem csak rekvizitumokban jelenik meg – teszi erőssé, Nvotánál a másolt élet az eredetinek kellemes-kedves mesébe oldása. Ez is piacképes azonban, a feloldó, megszelídítő, nosztalgikus tálalás (különösen ma, az értékek fellazulása, a Hollywoodból globalizálódó álom?máz hódítása idején). A Muzsika ezért is érhetett el olyan nézői rekordot, amilyenre az elmúlt évek során szlovák film esetében nem volt példa. A bemutatót követő első hétvégén a Nvota-opusra 4261 néző volt kíváncsi.

Vonzó a kor, a letűnt kor, az egyre távolabb kerülő „átkos”, amelyet a környező országok filmesei a rendszerváltás után már feldolgoztak. Jan Hřebejk Kuckók (Pelíšky) című munkáját klasszikusként emlegetik – bár lényegesen komolyabb aspektust követ; vígjátékként is komolyabban veszi a kor esszenciáját. Nvota világához közelebb érezhetjük Filip Renč Lázadók (Rebelové) című filmjét, mely a 60-as éveket tetszetős bájjal vonja be, vagy Tímár Péter Csinibabáját, ami bár fényes és lakkozott, de pergősebb munka. A Muzsika mázas, szerethető háttérként mozgósítja a kort. Egyébként semmi baj vele. Nézhető, szórakoztató jó mozi, ami nem akar mást, mint megmutatni, hogy az emberi alap – az érzelmek, a szenvedélyek, a félreketyegésre bódító ösztönök, a vágy, amelyet egy egész laktanya legénysége sem bír kielégíteni, a jólét akarása, a szeszélyek, a gyarlóságok, a karriertaposás – rendszerektől, koreszmétől, korízléstől és minden változótól független állandó. Csak a körülmények változnak, például az, hogy a film főhősének, Martinnak (Lu?boš Kostelný) az ő Marfájával (Táňa Pauhofová), akik apóséknál éldegélnek szülői felügyelet alatt alagsori kis kuckójukban, házaséletük is meg van határozva havi beosztásban. Ha telihold van, tilos a testi örömök élvezete, mert az anyós ébren alszik, és hisztérikus rohamot váltanak ki benne az áthallatszó kéjzajok. Ennek a nem nagy boldogsággal kecsegtető alagsori kis kuckónak a fiatal lakóit azonban nemcsak az anyós fegyelme korlátozza, hanem a közelben húzódó szögesdrótkerítés is, amely az osztrák határterületet védi, s gátat vet a szabadságnak. A vágyott és nem ismert szabadságnak, amelyet Martin szaxofonja idéz meg a dzsessz szvingelő ritmikájával. Martin fájó lélekkel fújja a hangszert: ha kell, kommunista melódiákat is amerikai dallamhajlításokkal érzelmesít. Remek muzsikus, akiből csak a civil kurázsi hiányzik, hogy tehetségét ne pazarolja el és ne veszélyeztesse a közeli villanytelep olajozó segédmunkásaként. Mivel utoléri őt az ŠtB: kollégái jelentéseket írnak róla. A zenéje ugyanis átok dolog, behozza Amerikát. Martint egyik jótevője (Jan Budař) rábeszéli, hogy alakítsanak zenekart, és közös zenéléssel „igázzák” le a nagyvilágot. Először csak lakodalmakban fújják a talpalávalót, köztük a Gyöngyhajú lányt, mivel a csapat harmadik tagja, Martin sógora (Marek Geišberg) utálja a dzsesszt, viszont imádja az Ome?gát. Adódik is belőle kavarodás. A nőhiányt alkohollal kezelő sógor megtanulja ugyan a magyar szöveget, de a magyar faluban, ahol fellépnek, a színmagyar násznép nem érti, s rátámad a csapatra. Talán ezt a nemzetiségi kártyát nem kellett volna bekeverni, mert több szempontból is kérdéses lehet. Az Omega-imádat rokonszenves gesztusát kár volt elhomályosítani. Lakodalomból lakodalomba masírozva a csapat majdnem eljut a drótkerítésen túlra, ám hogy végül egy orosz laktanyában kötnek ki, ahol a szojúzos vigécekkel elszívják első mariskájukat, azt már a körülmények hozzák.

Nem klasszikusan sztorizó a film, bár vannak eredeti ötletei – például a vakondvadászat. A zene helyettesíti a pergős cselekményfolyamot, s a helyzetkomikumokat a színészek teljesítménye váltakoztatja jól kivitelezett jellemkomikummal. A színészválasztás tökéletes, a figurák teljességében „civil szereplőként” követhetők, s ez eré??nye a filmnek. Azt a „könnyed?séget”, amellyel a kulisszaként beidézett szocialista viszonyokat – még a szolgálatos rendőr sem rettegett ellenség – „békévé oldja” a film, mint az emlékezés, a színészek hiteles megszólalása ellensúlyozni tudja. A film látványvilága fájón hiteles. Minden kellék a kort idézi. Hibátlan, amit a Muzsika tárgyakban, környezetben mutat.