Szavalatok és szövegmondás

Egyszerű lenne letudni a feladatot azzal, hogy inkább társadalmi, mintsem művészi értéket tulajdonítunk a darabnak, de sajnos nem tehetjük. A társulat ugyanis egy „sima” Márai-összeállítás helyett a stúdió névadójáról szóló dokumentumjátékot mutatott be, azaz tudatosan törekedtek művészi érték létrehozására. Nos, Csendes László, a vendégrendező mindent megtett, amit lehetett, de a kész nyersanyagot nem tudta feljavítani. Hernádi Gyula ugyanis nem sokat robotolt a győzelemért. Viszonylag egyszerű kerettörténetbe foglalta Márai életének néhány fragmentumát, még csak nem is a leglényegesebbeket. A tényeket aztán megcifrázta néhány kitalációval, melyeket olyan ügyesen épített bele a kerek egészbe, hogy az író életútját nem ismerő néző bizony nem tudja, mi az, ami megtörtént, és mi az, ami nem. Három Márai is megjelenik a színen, a fiatal (Nádasdi Péter), a középkorú (Petrik Szilárd) és az idős (Gyurkovics Mihály). Ez utóbbi szinte végig pisztolyt szorongat a kezében. Aztán mégsem süti el, pedig de jó kis vég lenne az! A laikusok így azt sem tudják meg, csak tervezgette-e az öngyilkosságot Márai, vagy tényleg meg is tette, mivel nem kötelező ismerni a Napló utolsó mondatait.

A darab lényege talán az, hogy bárhol is járjon a világban Márai, mindenről Kassa jut eszébe. Egy-egy utcarészlet, épület vagy folyókanyarulat emlékeibe idézi szülővárosát. A nyomaték kedvéért a háttérben diavetítés is folyik, láthatjuk a kassai utcákat, embereket. Ez kissé el is vonja figyelmünket.

Egy-egy jól eltalált, aktualitást hordozó mondatot kivéve („Nobel-díjat az kap, akinek adnak”, „Kassa költészet, New York realitás”) tulajdonképpen nem sok marad meg a fejünkben. Az pedig, hogy az előadás legelején hangfelvételről elhangzik a Halotti Beszéd (ha jól tippelek, Dudás Péter előadásában), még inkább irodalomórává süllyeszti a dokumentumjátékot. Igaz ugyan, hogy Márai írói tökélyre törekedett, szinte az íráson keresztül élt, ám az már alig hihető, hogy önmagától idézgetve beszélgetett volna a feleségével, vagy hogy a rég halott Bartókkal társalgott volna fennhangon.

Lolát, az író feleségét Tóth Éva játssza, többé-kevésbé hihető figurává formálva a Naplóból megismert kivételes asszonyt. A férfi-karakter, illetve karakterek nincsenek kidomborítva, a színészeknek nincs lehetőségük valóban játszani, inkább szavalnak és szöveget mondanak. Olvasva talán többet ad ez a darab, mint a nézőtéren ülve. Ám ha eleve színpadra szánta a díjnyertes Hernádi Gyula, színpadi helyzetekben kellett volna gondolkodnia. A Thália Színház előadása megvillant ugyan valamit Máraiból, ám sem a polgári életvitelt és életszemléletet visszaállítani vágyók, sem pedig az agyonhallgatott, majd egekbe emelt írót tisztelők nem azt kapják, amire vágytak.